Amikor kidobtam a férjemet és az anyósomat – Egy új élet kezdete
– Elég volt! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az idegtől. Ott álltak előttem: a férjem, Gábor, és az anyja, Ilona néni. Az apóssal, Lajossal csak ritkán találkoztunk, ő inkább csendben meghúzódott a háttérben. De Ilona néni mindenbe beleszólt. A nappali sarkában álltam, a falnak támaszkodva, mintha attól várnék erőt. A hangom visszhangzott a csendben.
– Hogy beszélsz velünk, Zsuzsa? – kérdezte Ilona néni sértetten, miközben Gábor csak lesütötte a szemét. – Mi csak segíteni akarunk!
– Segíteni? – nevettem fel keserűen. – Az nem segítség, ha minden döntésemet megkérdőjelezitek! Hogy soha nem vagyok elég jó nektek! Hogy még azt is megmondjátok, milyen színű legyen a függöny!
Gábor végre rám nézett. – Anyám csak jót akar. Tudod, hogy ő mindig mindent jobban tud…
– Pont ez a baj! – vágtam közbe. – És te? Te mikor állsz ki mellettem? Mikor mondod azt, hogy elég volt?
A levegő megfagyott. Ilona néni felháborodva csípte össze a száját.
– Ez a ház az én fiamé is! Nem teheted ki csak úgy!
– De igen – mondtam halkan, de határozottan. – Ma este mindketten elmentek innen.
Azt hiszem, akkor értették meg először, hogy komolyan gondolom. Gábor még próbált könyörögni:
– Zsuzsa, ne csináld ezt… Gondolj a gyerekekre!
A gyerekek. Az én két kicsi lányom, Anna és Luca. Ők már régóta érezték a feszültséget. Anna sokszor sírt esténként, Luca pedig egyre zárkózottabb lett. Tudtam, hogy nem csak magamért kell ezt megtennem.
– Épp miattuk teszem – válaszoltam halkan.
Aznap este Gábor összepakolt néhány ruhát, Ilona néni pedig sértődötten viharzott ki az ajtón. A csend, ami utánuk maradt, először ijesztő volt. A lányok hozzám bújtak.
– Anya, most már nem fogtok veszekedni? – kérdezte Anna.
– Nem, kicsim – suttogtam –, most már minden más lesz.
Az első napokban minden bizonytalan volt. A szomszédok összesúgtak a lépcsőházban: „Hallottad? Zsuzsa kidobta Gábort meg az anyósát!” A munkahelyemen is furcsán néztek rám. Egyik kolléganőm, Erika odajött hozzám a konyhában:
– Te tényleg egyedül maradtál két gyerekkel? Hogy bírod?
– Nem tudom – vallottam be –, de muszáj bírnom.
A legnehezebb az volt, amikor este egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon jól tettem? Mi lesz velünk? De minden reggel új erőt adott a lányok mosolya.
Gábor persze próbált visszajönni. Egyik este becsöngetett.
– Zsuzsa, beszéljünk…
– Miről? Hogy újra mindent úgy legyen, ahogy anyád akarja? Vagy hogy végre felnőtt férfi leszel?
– Én… próbálok változni…
– Tíz évig próbáltál! Most én próbálok élni.
Bezártam az ajtót. Sírtam utána, de nem engedtem vissza.
Az anyósom persze mindenkinek elmondta, hogy én vagyok a hálátlan meny, aki tönkretette a családot. A saját szüleim is nehezen értették meg.
– Zsuzsikám – mondta anyám –, biztos ezt akarod? Egyedül két gyerekkel?
– Inkább egyedül, mint boldogtalanul – feleltem.
Lassan elkezdtem újra felfedezni magamat. Elmentem futni reggelente a Margitszigetre. Megtanultam nemet mondani. A lányokkal hétvégén kirándultunk a Normafánál. Este mesét olvastam nekik, és ők végre nyugodtan aludtak el.
Egy nap Anna odabújt hozzám:
– Anya, most már tényleg boldog vagy?
Elgondolkodtam. Nem volt könnyű minden nap. De igen: boldogabb voltam, mint valaha.
A múlt árnyai néha még visszatérnek. Gábor néha ír egy üzenetet: „Hiányoztok.” Ilona néni is próbálkozik: „A gyerekeknek szükségük van az apjukra!” Tudom, hogy nem lesz könnyű újraépíteni az életünket. De most már hiszek magamban.
Sokan azt mondják: „Bátor vagy.” Mások szerint felelőtlen. De csak én tudom igazán, mennyi erő kellett ahhoz, hogy kimondjam: elég volt.
Most itt ülök a nappaliban, ahol már nincs feszültség és nincs ítélkezés. Csak mi vagyunk: én és a lányok.
Vajon hány nő él még ma is úgy, hogy minden nap feladja önmagát mások kedvéért? És vajon hányan mernek végre lépni?