„Amikor megkapod a nyugdíjad, veled maradok” – Egy nagymama története a családi szeretetről és árulásról
– Mama, mikor kapod meg végre a nyugdíjad? – kérdezte Dani, az unokám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és én épp a reggeli teámat kavargattam. A hangjában ott bujkált valami, amitől összeszorult a szívem: nem volt benne sem gyermeki kíváncsiság, sem szeretet, inkább türelmetlenség és számítás.
Az ablakon át láttam a dombot, ahol esténként a környék gyerekei játszanak. Régen én is ott ültem a padon, néztem, ahogy Dani lecsúszik az apjával, Péterrel. Akkoriban még azt hittem, hogy a család mindennél fontosabb. Mostanra azonban minden megváltozott.
– Jövő héten jön – válaszoltam halkan. – De miért kérdezed?
Dani vállat vont. – Csak úgy. Apa mondta, hogy akkor majd jobb lesz minden.
A szívem összeszorult. Az utóbbi hónapokban Péter és az anyja, Zsuzsa egyre többször beszéltek pénzről. Péter elvesztette az állását a gyárban, Zsuzsa pedig csak részmunkaidőben dolgozik a közértben. Egyre többször hallottam őket veszekedni esténként, miközben azt hitték, alszom.
Egyik este, amikor már mindenki lefeküdt, hallottam, ahogy Péter dühösen suttog Zsuzsának:
– Anyámnak ott van az a rohadt lakás! Miért nem adja el? Abból vehetünk egy kisebbet, és végre lenne pénzünk! Nem fogom tovább tűrni ezt a nyomort!
Zsuzsa csak sóhajtott. – Ő is ember, Péter. Nem dobhatjuk ki csak úgy.
– Nem dobjuk ki! Csak… együtt maradunk, amíg szükség van rá. Ha megjön a nyugdíja, könnyebb lesz.
Aznap éjjel nem aludtam. A gondolatok kavarogtak a fejemben: vajon tényleg csak addig kellek nekik, amíg pénzt hozok a házhoz? Vajon Dani is így gondolkodik már?
Másnap reggel Dani odajött hozzám, és halkan megsimogatta a kezem.
– Mama, ugye mindig velünk maradsz?
A szemébe néztem. Olyan ártatlan volt mégis… mintha mögötte ott lapulna valami sötét árnyék.
– Igen, Dani. Amíg csak tudok.
A napok teltek, és egyre inkább éreztem magam feleslegesnek ebben a házban. Zsuzsa egyre feszültebb lett, Péter pedig gyakran kiabált velem apróságok miatt: „Miért nem mosogattál el?”, „Miért nem főztél rendesen?” – mintha mindenért én lennék a hibás.
Egyik délután Dani odajött hozzám a dombon.
– Mama, ha megkapod a nyugdíjad, akkor tényleg jobb lesz minden? Akkor apa nem fog már kiabálni?
Elmosolyodtam, de belül sírtam.
– Talán, kicsim. De tudod, a pénz nem old meg mindent.
Dani bólintott. – De apa azt mondta, ha meglesz a pénz, akkor veled maradunk. Ha nem lesz pénz… akkor lehet, hogy el kell menned.
A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Hát ennyit értem? Egy nyugdíjnyi összeget?
Aznap este Péter leült mellém.
– Anya… beszélnünk kell. Nézd, nehéz időket élünk. Ha eladnád azt a lakást… mindenkinek könnyebb lenne. Vagy legalább írd át Danira! Hiszen úgyis ő örökli majd egyszer.
– Péter – mondtam remegő hangon –, ez az egyetlenem. Ott éltem le az életemet apáddal. Nem tudom csak úgy odaadni.
Péter arca eltorzult.
– Mindig csak magadra gondolsz! Mi lesz velünk? Dani iskolába megy jövőre! Honnan lesz pénz?
Zsuzsa csendben sírt a sarokban. Dani az ajtó mögül hallgatózott.
Aznap éjjel elővettem régi fényképeimet: fiatal voltam még, amikor Pétert szültem. Egyedül neveltem fel, mert az apja korán meghalt. Mindent megtettem érte – most pedig úgy érzem, mintha idegen lennék ebben a családban.
A következő hetekben egyre rosszabb lett minden. Péter egyre többször emlegette a lakást és a pénzt. Egy este Dani odabújt hozzám:
– Mama… ha megkapod a nyugdíjad, én mindig veled maradok. Megígérem!
Sírtam. Nem tudtam eldönteni: vajon tényleg szeret még valaki ebben a házban? Vagy már csak egy bankszámla vagyok nekik?
Végül elhatároztam magam: elmegyek az önkormányzat szociális irodájába tanácsot kérni. Ott ültem egy idegen nő előtt, aki kedvesen mosolygott rám.
– Tudja, sokan járnak így – mondta halkan. – A család néha kegyetlenebb tud lenni bárkinél. De maga dönt: harcol vagy enged?
Hazamentem és leültem Péterrel beszélni.
– Fiam – mondtam –, ha csak a pénzem miatt tartotok itt… akkor inkább elmegyek. De ha még jelentek valamit nektek… akkor harcoljatok értem is.
Péter először dühös lett, de aztán lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, anya – mondta halkan. – Csak annyira félek… Nem akarom elveszíteni Danit sem… téged sem.
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nem könnyű – de talán van még remény.
Vajon tényleg csak addig számítunk egymásnak, amíg hasznunk van belőle? Vagy képesek vagyunk újra megtalálni azt az őszinte szeretetet, ami régen összekötött minket? Mit gondoltok: hol húzódik a határ család és önfeladás között?