Amikor minden darabokra hullik: Egy este, ami mindent megváltoztatott
– Anikó, kérlek… engedj be! – zokogta az anyósom, Ilona néni, miközben remegő kézzel kapaszkodott az ajtófélfába. Soha nem láttam még így. Mindig tartottam tőle, a szúrós megjegyzéseitől, a hideg tekintetétől, de most… most csak egy összetört asszony állt előttem.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben beengedtem a lakásba. Az előszobában leült a cipős szekrényre, és úgy sírt, mint egy gyerek.
– Mindent elvitt… mindent! – suttogta. – Az a nő… az a Judit…
A szívem kihagyott egy ütemet. Judit. A név, amitől hónapok óta görcsbe rándult a gyomrom. A nő, akiről suttogtak a faluban, akit egyszer láttam is Janival az autóban nevetgélni. Akkor még elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy bármi lehetne köztük. Hiszen Jani mindig azt mondta: „Csak üzlet.”
Ilona néni zokogása visszarántott a jelenbe.
– Anikó, nem tudom, mit csináljak… A pénzünk, az ékszereim… még a nagyapád óráját is elvitte! – mondta kétségbeesetten.
Leültem mellé. Próbáltam vigasztalni, de közben a saját gondolataim is viharzottak. Miért pont most? Miért pont velem történik mindez? Hiszen már hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben Janival. Egyre később járt haza, ideges volt, ha rákérdeztem valamire.
Aznap este Ilona néni nálunk aludt. Éjjel alig tudtam elaludni. Hallgattam, ahogy halkan sírdogál a nappaliban. Reggelre eldöntöttem: beszélnem kell Janival.
Amikor hazaért, fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Jani, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Most tényleg? Fáradt vagyok – morogta.
– Anyád itt van. Judit kirámolta őket. És… – elakadtam. – Mondd el végre az igazat!
Jani arca megfeszült. Egy pillanatig azt hittem, letagad mindent, de csak lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így legyen.
– Mióta tart? – kérdeztem remegő hangon.
– Két éve… De már vége – tette hozzá gyorsan.
Két év! Két évig éltem hazugságban! Hirtelen minden emlék más színt kapott: a közös nyaralásaink, az ünnepek, amikor azt hittem, boldogok vagyunk. És most itt ülök egy idegen mellett, aki valaha az életem társa volt.
Ilona néni csendben hallgatta a beszélgetést. Láttam rajta, hogy összetörte a fia vallomása.
– Hogy tehetted ezt velünk? – kérdezte tőle elcsukló hangon.
Jani csak ült némán. Én pedig úgy éreztem, mintha minden darabokra hullana körülöttem.
A következő napokban próbáltam összeszedni magam. A munkahelyemen is észrevették rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Anikó, minden oké? – kérdezte Zsuzsa kolléganőm.
– Nem igazán… – sóhajtottam. – A férjem megcsalt… és most minden összeomlott.
Zsuzsa átölelt.
– Tudod, nálunk is volt ilyen… De túl lehet élni. Csak ne maradj egyedül ezzel!
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg túl lehet élni? Lehet újra bízni valakiben? Vagy örökre bennem marad ez a seb?
Ilona néni pár nap múlva visszaköltözött a saját lakásába. Megpróbált rendet tenni maga körül, de láttam rajta: sosem lesz már ugyanaz az ember.
Janival próbáltunk beszélgetni. Ő bocsánatot kért újra és újra, de én csak ürességet éreztem. Egy este leült mellém:
– Anikó, tudom, hogy mindent elrontottam… De szeretnék mindent jóvátenni.
– Nem tudom, lehet-e ezt jóvátenni – válaszoltam őszintén.
Azóta is minden nap küzdök magammal. Néha azt érzem, talán képes vagyok megbocsátani neki – máskor viszont csak haragot érzek.
A barátnőim szerint erős vagyok, hogy nem omlottam össze teljesen. De ők nem látják azokat az éjszakákat, amikor sírva fekszem le aludni.
A legnehezebb mégis az volt, amikor Ilona néni egyszer csak átölelt:
– Köszönöm, hogy mellettem álltál… Nem gondoltam volna soha.
Talán ez volt az egyetlen jó dolog ebben az egész rémálomban: hogy végre megtaláltuk egymást az anyósommal. Két összetört nő egy családban – talán ez is elég ahhoz, hogy egyszer újra hinni tudjak valakiben.
De vajon tényleg lehet újra bízni? Vagy örökre elveszett bennem a hit? Ti mit tennétek a helyemben?