Amikor minden darabokra hullott: Zsuzsa története Újpestről

„Zsuzsa, beszélnünk kell.” Gábor hangja szokatlanul remegett, miközben a konyhaasztalnál ültünk, a frissen főtt paprikás krumpli illata még ott lebegett a levegőben. A villámok fénye meg-megvillant az ablakon túl, de bennem már vihar tombolt. „Van valaki más. Elmegyek.”

Húsz év. Húsz évnyi közös élet Újpesten, két gyerek – Dóri és Máté –, akik már kirepültek, egy majdnem kifizetett panel, megszokott hétköznapok. Nem voltunk szenvedélyesek, de mindig ott voltunk egymásnak. Most viszont úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

„Ki az?” – kérdeztem alig hallhatóan.

„Kata. A munkahelyről.” Gábor kerülte a tekintetem. „Nem a te hibád, Zsuzsa. Egyszerűen csak… így alakult.”

Aznap este nem sírtam. Csak ültem a sötétben, hallgattam a szomszéd lakásból átszűrődő tévéműsort, és azon gondolkodtam: most mi lesz velem? Másnap reggel egyedül főztem kávét, egyedül ettem meg a pirítóst. Dóri felhívott Debrecenből: „Anya, hazajöjjek?” De mit mondhattam volna? Hogy az apja lecserélt? Hogy fogalmam sincs, ki vagyok most?

Máté csak egy rövid üzenetet írt: „Kitartás, anya.” Mindig is szűkszavú volt.

A hetek hónapokká nyúltak. Dolgoztam tovább az iskolában mint tanítónő, mosolyogtam a kollégák viccein, de belül üres voltam. Esténként órákig bámultam ki az ablakon az esőben csillogó járdára. A szomszédok udvariasan köszöntek, de senki sem kérdezte meg igazán, hogy vagyok.

Egyik délután anyám állított be egy fazék gulyáslevessel. „Enned kell, lányom” – mondta szigorúan, de a szeme meleg volt. „Az apád sem volt egyszerű ember. De mi kitartottunk. Ti fiatalok mindent feladtok.”

„Ő adott fel engem” – suttogtam.

Próbáltam új dolgokat: beiratkoztam jógára a művelődési házban, szerdánként festeni jártam. Néha már-már úgy éreztem, kezdek magamra találni – egészen addig, amíg Gábort meg nem láttam az Intersparban Katával kézen fogva. Kata fiatalabb volt nálam, hosszú barna hajjal és harsány nevetéssel.

„Szia, Zsuzsa” – mondta Gábor zavartan. „Hogy vagy?”

„Jól” – hazudtam.

Éjszakánként nem jött álom a szememre. Hol rontottam el? Túl unalmas lettem? Túl kiszámítható? A barátnőim azt mondták, nem az én hibám – de ezek csak üres szavak voltak.

Két év telt el így. Megtanultam egyedül lenni – nem mintha akartam volna, de muszáj volt. Vettem egy új biciklit, elmentem Dórival Balatonra nyaralni, nevettem Máté rossz viccein, amikor hazalátogatott.

Aztán egy vasárnap délután megszólalt a csengő. Épp almás pitét vettem ki a sütőből.

Gábor állt az ajtóban: elázva, fáradtan, szemében mély árnyékokkal.

„Bejöhetek?” – kérdezte halkan.

Habozva engedtem be.

Körbenézett a lakásban, mintha hosszú útról tért volna haza. „Sajnálom” – kezdte. „Kata… ő szenvedélyt akart, izgalmat. Én nyugalmat kerestem.”

Keserűen felnevettem. „És azt hitted, itt megtalálod?”

Vállat vont. „Talán.”

Csendben ültünk le az asztalhoz. A falióra hangosan kattogott.

„Miért most?” – kérdeztem végül.

„Mert most értettem meg igazán, mit veszítettem el” – mondta halkan.

Düh támadt bennem – nem csak amiatt, amit velem tett, hanem amiatt is, hogy ilyen könnyedén gondolta visszajönni.

„Úgy cseréltél le engem, mint egy régi kabátot” – vágtam oda élesen. „Most meg visszajössz csak mert ott nem működött? Mit vársz tőlem?”

A kezét nézte. „Nem tudom. Talán megbocsátást? Vagy csak… beszélgetést.”

Órákig beszélgettünk aznap – a múltról, a gyerekekről, mindenről, ami közben tönkrement.

Amikor elment, egyszerre éreztem magam könnyebbnek és nehezebbnek.

Este Dóri hívott újra.

„Anya? Jól vagy?”

Elmeséltem neki mindent.

„Vissza akarod őt?” – kérdezte óvatosan.

Eszembe jutott minden: a magányos esték, a fájdalom – de az is, hogy mennyit változtam közben.

„Nem tudom” – mondtam őszintén. „Talán előbb magamnak kell megbocsátanom.”

Most itt ülök ugyanannál az asztalnál, ahol minden elkezdődött és azon gondolkodom: Lehet-e újrakezdeni valakivel, aki ilyen mélyen megbántott? Vagy végre ideje lenne magamat választani?

Ti mit tennétek az én helyemben?