Amikor minden elveszni látszik – Egy férj vallomása a kórházi ágy mellett

– Mi lesz, ha Eszter nem ébred fel? – kérdezte halkan anyám, miközben a kórházi folyosón ültem, kezemet ökölbe szorítva. A fehér neonfények kegyetlenül világították meg a rideg padlót, és minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam válaszolni. Csak bámultam magam elé, mintha a csempe repedéseiben keresném a választ.

Aznap reggel még minden olyan hétköznapi volt. Eszter kávét főzött, a gyerekek – Bence és Lili – veszekedtek a fürdőszobában. Aztán Eszter hirtelen összeesett. Először azt hittem, csak megszédült, de amikor nem reagált, pánikba estem. Mentőt hívtam, és percek alatt ott voltak. Azóta minden más.

A kórházban órák teltek el anélkül, hogy bárki bármit mondott volna. Végül egy fiatal orvos lépett hozzám.

– Kovács úr? A felesége agyvérzést kapott. Az állapota kritikus, de mindent megteszünk érte.

A szavai visszhangoztak bennem: „kritikus”, „mindent megteszünk”. Mit jelent ez? Hogy reménykedhetek? Vagy csak illúzió?

Az első éjszakát a kórház folyosóján töltöttem. Anyám hazavitte a gyerekeket, de én képtelen voltam elmozdulni onnan. A telefonom folyamatosan pittyegett: „Apa, mikor jön haza anya?” – írta Lili. „Mi lesz most?” – kérdezte Bence. Nem tudtam mit mondani nekik.

Másnap reggel apám is bejött hozzám.

– Fiam, erősnek kell lenned. A gyerekeknek most te vagy az egyetlen támaszuk.

De hogyan lehetnék erős, amikor belül széthullok? Amikor minden percben attól rettegek, hogy elveszítem azt az embert, akivel mindent megosztottam?

A családunkban sosem volt egyszerű a kommunikáció. Eszter szülei mindig is kritikusak voltak velem szemben. Most is, amikor meglátogattak minket a kórházban, anyósm szinte rám támadt:

– Miért nem vetted észre előbb, hogy nincs jól? Miért nem vittétek orvoshoz?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott bűntudattal és haraggal keveredő érzésekkel. Vajon tényleg én hibáztam? Lehetett volna másképp?

A napok összefolytak. Munkahelyemen szabadságot vettem ki, de a főnököm – Gábor – egy idő után hívogatni kezdett:

– Zsolt, mikor tudsz visszajönni? Tudod, hogy számítunk rád.

Nem tudtam válaszolni neki sem. Hogy mondjam el, hogy most minden másodpercet Eszter mellett akarok tölteni? Hogy nem érdekel semmi más?

Otthon is egyre nehezebb lett minden. A gyerekek egyre nyugtalanabbak voltak. Lili esténként sírva aludt el. Bence bezárkózott a szobájába és órákig csak zenét hallgatott. Próbáltam beszélgetni velük, de legtöbbször csak annyit tudtam mondani:

– Anyátok erős. Ki fog jönni ebből.

De magam sem hittem már benne igazán.

Egy este Eszter nővére, Judit átjött hozzánk.

– Zsolt, muszáj enned valamit! Nézz magadra! – mondta aggódva.

– Nem vagyok éhes – feleltem fásultan.

– Nem lehetsz ilyen önző! A gyerekeknek szükségük van rád!

Ekkor tört el bennem valami.

– És nekem ki segít? Kihez fordulhatok? – kiáltottam rá könnyes szemmel.

Judit csak némán nézett rám. Talán akkor értette meg először igazán, mennyire egyedül vagyok ebben az egészben.

Az idő múlásával egyre inkább eluralkodott rajtam a tehetetlenség érzése. Minden nap bejártam Eszterhez, fogtam a kezét, beszéltem hozzá, hátha hallja. Meséltem neki a gyerekekről, arról, hogy mennyire várjuk haza. Néha úgy tűnt, mintha megmozdulna az ujjaim között az ő keze is – de lehet, hogy csak képzeltem.

Egyik délután Lili bejött velem a kórházba.

– Anya! Én vagyok az, Lili! – suttogta sírva.

Aznap este először imádkoztam igazán őszintén. Nem vagyok vallásos ember, de ott és akkor csak azt akartam: valaki segítsen rajtunk!

A családban egyre nőtt a feszültség. Anyósom és apósom szerint nem jól kezelem a helyzetet; apám szerint túl sokat aggódom; Judit szerint pedig túl keveset törődöm magammal. Mindenki mást mondott – de senki sem értette igazán, mi zajlik bennem.

Egy este Bence odajött hozzám.

– Apa… ha anya meghal… mi lesz velünk?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és sírtunk együtt.

Hetek teltek el így. Eszter állapota lassan javulni kezdett – legalábbis ezt mondták az orvosok –, de még mindig nem ébredt fel teljesen. Minden nap reménykedtem: talán ma… talán holnap…

Közben rájöttem valamire: nem vagyok egyedül ezzel a fájdalommal. Rengeteg család jár hasonló cipőben Magyarországon is – küzdenek a betegséggel, az anyagi gondokkal, az összetartásért.

Most itt ülök Eszter ágya mellett, fogom a kezét és várok. Már nem félek annyira – inkább csak szeretném újra hallani a hangját.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent? Lehet még hinni abban, hogy egyszer minden rendbe jön? Ti mit tennétek a helyemben?