Amikor minden összedől: Egy magyar lány harca az elismerésért

– Eszter, már megint késel! – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába. A reggeli fény hidegen csillant meg a csempén, és a kávé illata sem tudta elnyomni a feszültséget. – Nem lehet mindig mindent félvállról venni! – folytatta, miközben a pirítóst szeletelte.

Gyomrom összeszorult. Tizenhét éves voltam akkor, de már rég megtanultam, hogy anyám szemében sosem vagyok elég jó. Minden jegyem, minden döntésem, minden mozdulatom mérlegre került. Amikor egyszer négyest kaptam matekból, csak ennyit mondott: „A te eszeddel ez szégyen.”

Azóta is visszhangzik bennem ez a mondat. Most huszonhárom vagyok, egyedül élek egy kis albérletben Újpesten. A szobám falán még mindig ott lóg a gimnáziumi bizonyítványom – anyám ragaszkodott hozzá, hogy bekereteztessem az érettségi ötösömet. De amikor felvettek az egyetemre, csak annyit mondott: „Remélem, nem fogsz csalódást okozni.”

Azt hittem, ha elköltözöm otthonról, majd könnyebb lesz. De a hangja ott visszhangzik minden döntésemben. Amikor először vittem haza egy fiút – Gábort –, csak annyit kérdezett tőle: „És te mit tanulsz?” Gábor zavartan mosolygott, én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna.

Aztán jött a nagy veszekedés. Egy vasárnap délután hazamentem látogatóba, és anyám már az ajtóban várt.

– Eszter, miért nem jelentkeztél a mesterképzésre? – kérdezte élesen.
– Mert nem akarom – feleltem halkan. – Elegem van abból, hogy mindig csak tanulok. Dolgozni akarok, élni akarok végre.
– Élni? – nevetett fel gúnyosan. – Majd akkor fogsz élni, ha lesz rendes állásod és lakásod! Addig csak vegetálsz.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Apám ilyenkor mindig hallgatott; csak az újságját lapozgatta az asztalnál. Sosem állt ki mellettem. Néha azt kívántam, bárcsak lenne valaki, aki egyszer azt mondja: „Eszter, büszke vagyok rád.”

Az egyetemen sem volt könnyebb. A csoporttársaim nevetgéltek, buliztak, én pedig csak ültem a könyvtárban és próbáltam megfelelni. Amikor egyszer megbuktam egy vizsgán, napokig nem mertem hazamenni. Anyám persze megtudta.

– Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? – kérdezte telefonon. – Mi lesz így belőled?

A könnyeimet nyeltem. Nem tudtam mit mondani. Csak azt éreztem: bármit teszek, sosem lesz elég.

Aztán jött a fordulópont. Egy este Gábor szakított velem.

– Eszter, te sosem vagy boldog – mondta csendesen. – Mindig csak bizonyítani akarsz valakinek… de magadnak sosem.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki kimondta azt, amit én is éreztem. Hónapokig tartott, mire összeszedtem magam. Elkezdtem terápiára járni; először szégyelltem magam miatta, de aztán rájöttem: muszáj segítséget kérnem.

A pszichológusom egyszer megkérdezte:

– Mit szeretne igazán az édesanyjától?
– Csak azt akarom, hogy szeressen… úgy igazán – suttogtam.

Ez a mondat mindent megváltoztatott bennem. Rájöttem: egész életemben csak azt vártam, hogy anyám büszke legyen rám – de ő erre talán sosem lesz képes.

Egy nap mégis összeszedtem a bátorságom és felhívtam őt.

– Anya… szeretném, ha egyszer csak azt mondanád: büszke vagy rám.
Csend lett a vonalban.
– Eszter… én mindig csak jót akartam neked – felelte végül fáradtan. – Nem tudom kimondani ezeket a szavakat… de talán egyszer majd megérted.

Letettem a telefont és sírtam. Nem azért, mert megbántott – hanem mert rájöttem: lehet, hogy sosem kapom meg tőle azt az elismerést, amire vágyom.

Most itt ülök az ablakban, nézem a budapesti fényeket és azon gondolkodom: vajon hányan vagyunk még így Magyarországon? Hány lány nő fel úgy, hogy sosem hallja: „Szeretlek” vagy „Büszke vagyok rád”? Vajon képesek vagyunk-e valaha megtörni ezt a kört?

Ti mit gondoltok? Lehet-e szeretetet tanulni ott, ahol sosem mutatták meg nekünk?