Amikor minden összedől: Hogyan lett az anyósom a megmentőm (és a legnagyobb kihívásom)
– Nem, Erzsi néni, nem kérek több levest! – szinte kiabáltam, miközben a kanál remegett a kezében. Az ágyban feküdtem, mozdulatlanul, a combcsontom gipszben, a lelkem darabokban. A férjem, Gábor, két napja elment. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom, de nem bírom tovább.” Ennyi. Tizenhárom év házasság után egy cetli. És most itt voltam, egy zuglói panellakásban, összezárva az anyósommal, aki egyszerre volt az egyetlen segítségem és a legnagyobb terhem.
Erzsi néni nem volt rossz ember. Sőt, sokszor gondoltam rá úgy, mint egy második anyára – de most minden mozdulata idegesített. Ahogy a konyhában csörömpölt, ahogy minden reggel hatkor felkeltett, hogy „ne lustálkodjak”, ahogy minden mondatában ott bujkált a szemrehányás: „Bezzeg az én időmben…”
– Tudod, Zsuzsa, ha én így feküdtem volna lebetegedve, az uram mindent megcsinált volna helyettem – mondta egyik este, miközben a hajamat fésülte. – De hát Gábor is csak férfi…
Nem bírtam tovább. – Erzsi néni, kérem, ne beszéljünk erről! – kérleltem. De ő csak sóhajtott, és tovább fésült.
A baleset után minden megváltozott. Egy sima hétköznap reggel volt: siettem a villamoshoz, elcsúsztam a jeges járdán. A mentőben már tudtam: hosszú hónapokig nem fogok lábra állni. Gábor először még próbált erős lenni. De ahogy teltek a napok, egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélt velem. Végül csak eltűnt.
Az első napokban Erzsi néni mindent csinált: főzött, mosott rám, segített fürdeni. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem segít – hanem irányít. Mindenbe beleszólt: mit egyek, mikor aludjak, kivel beszélhetek telefonon. Egyik este hallottam, ahogy a nappaliban halkan telefonál:
– Igen, Gáborom, itt vagyok vele… Nem tudom meddig bírom még… Nagyon nehéz…
A könnyeim folytak csendben. Vajon én vagyok ennyire teher? Vagy csak ő is szenved?
Egyik délután meglátogatott a húgom, Réka. Amint belépett az ajtón, Erzsi néni már ott állt mögötte:
– Csak egy órára jöhet! Zsuzsának pihennie kell!
Réka rám nézett: – Jól vagy? – suttogta.
– Nem tudom… – feleltem halkan.
Aznap este összevesztünk Erzsi nénivel. – Nem vagyok gyerek! – kiabáltam rá. – Szükségem van egy kis magánéletre!
Ő csak állt az ajtóban, kezében a törölközővel. – Én csak segíteni akarok… – mondta megtörten.
– De nem így! – zokogtam.
Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy Erzsi néni csendben sír a konyhában. Reggel vörös szemekkel jött be hozzám.
– Zsuzsa… én is félek. Félek attól, hogy elveszítelek téged is… Gábor elment… nekem már csak te maradtál.
A szívem összeszorult. Addig csak magamra gondoltam: hogy mennyire magányos vagyok, mennyire elveszettnek érzem magam. De most először láttam meg benne is az embert: egy idős asszonyt, aki elvesztette a fiát és most attól retteg, hogy engem is elveszít.
Aznap délután együtt főztünk – ő diktált, én kevertem a levest ülve az ágy szélén. Először nevettünk együtt hetek óta.
De nem lett minden tökéletes. Minden nap újabb harc volt: hol azon vesztünk össze, hogy mikor jöhet látogatóba Réka; hol azon, hogy mennyi sót tegyünk a levesbe; hol azon, hogy mikor kapcsoljam le a tévét este.
Egyik este Erzsi néni leült mellém.
– Zsuzsa… tudom, hogy néha túlzásba viszem. De félek attól, hogy ha nem vigyázok rád eléggé… akkor tényleg mindent elveszítek.
Megfogtam a kezét.
– Én is félek… De talán együtt könnyebb lesz.
A gyógyulás lassan haladt. Voltak napok, amikor azt hittem, sosem lesz vége ennek a rémálomnak. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben mindent feladtam volna. De Erzsi néni ott volt mellettem – néha túl közel, néha túl távol –, de mindig ott volt.
Amikor végre felállhattam az ágyból és megtettem az első lépéseket a lakásban, Erzsi néni sírva ölelt át.
– Látod? Megcsináltuk! – mondta büszkén.
Most már tudom: néha azok jelentik a legnagyobb kihívást az életünkben, akik nélkül nem is tudnánk talpra állni. Vajon képesek vagyunk-e hálásnak lenni akkor is, amikor fáj? És vajon hol húzódik a határ segítség és kontroll között? Ti mit tennétek a helyemben?