Amikor mindenki elfordul: Egy anya harca a gyermeke mellett
– Miért nem tanultál tovább, Anna? Most nem lennél ilyen helyzetben – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben a kórházi folyosón ültem, Marci sírását hallgatva a zárt ajtón túlról. A szívem összeszorult. Nem ezt vártam tőle. Nem ezt vártam senkitől.
Még négy hónapja is azt hittem, hogy az életem tökéletes. A férjem, Gábor, minden reggel puszival ébresztett, a szüleim büszkék voltak rám, hogy fiatalon családot alapítottam, a bátyám, Zsolt, mindig viccelődött velem: „Na, húgi, készülj, jön a pelenkacsata!” A barátnőim – Eszter és Kata – minden hétvégén meglátogattak, hoztak sütit, babaruhát, és együtt álmodoztunk arról, milyen lesz Marci első születésnapja.
Aztán Marci megszületett. Egészséges volt, erős, hangosan sírt, amikor először a karomba adták. Az első napokban mindenki körülöttem sürgött-forgott. Anyám főzött rám, Gábor mindent elintézett, Zsolt még egy kiságyat is barkácsolt neki. Úgy éreztem, semmi sem árthat nekünk.
De négy hónappal később Marci lázas lett. Először csak azt hittem, megfázott. De a láz nem múlt el. Egyre gyengébb lett, nem akart enni. Orvostól orvosig rohangáltunk. Végül a kórházban közölték: súlyos fertőzés, azonnali kezelés kell.
Az első éjszakát végigsírtam a kórházi széken ülve. Gábor próbált erős maradni, de láttam rajta is a rettegést. Másnap reggel hívtam anyámat – segítséget kértem. De ő csak sóhajtott:
– Anna, én mondtam neked: tanulj tovább! Most lenne rendes állásod, pénzed magánorvosra. De te inkább gyereket szültél ilyen fiatalon…
A torkom elszorult. Nem ezt akartam hallani. Csak egy ölelést szerettem volna.
A következő napokban sorra tűntek el mellőlem az emberek. Eszter egyszer írt egy üzenetet: „Sajnálom, de most nagyon elfoglalt vagyok.” Kata csak annyit mondott: „Majd jelentkezz, ha jobban lesztek.” Zsolt egyszer bejött a kórházba, de zavartan toporgott az ágy mellett.
Gábor is egyre kevesebbet volt velem. Dolgoznia kellett – mondta –, de esténként már nem beszélgettünk. Csak bámulta a tévét vagy halkan telefonált valakivel.
A kórházi napok összefolytak. Marci sírt, én sírtam vele. Az orvosok hol biztattak, hol csak széttárták a kezüket. Egyik este egyedül ültem az ablaknál, néztem a város fényeit.
– Miért pont velünk történik ez? – suttogtam magamnak.
Ekkor lépett be az ápolónő, Judit. Leült mellém.
– Tudja, Anna – mondta halkan –, sokan járnak így. Amíg minden rendben van, mindenki melletted áll. De ha baj van… akkor derül ki, ki az igazi támasz.
Bólintottam. De fájt.
Egyik este Gábor későn jött be hozzánk. Fáradtnak tűnt.
– Gábor… – kezdtem halkan –, félek.
– Én is – mondta –, de valahogy túl kell élnünk ezt.
– Egyedül érzem magam…
– Én is – felelte halkan.
Másnap reggel anyám bejött hozzánk. Leült az ágyam szélére.
– Anna… ne haragudj rám – mondta halkan –, csak annyira aggódom érted… és Marcikáért is.
Sírtunk mindketten. De valami eltört bennem. Már nem tudtam ugyanúgy bízni benne.
A következő hetekben Marci lassan javult. De én már más ember voltam. Megtanultam: ha baj van, sokan elfordulnak. A barátaim eltűntek; csak néhány ismerős maradt mellettem – például Judit nővér –, akik addig szinte idegenek voltak.
Hazamentünk végül. A ház üresnek tűnt. Gábor próbált visszatérni a régi életünkhöz, de valami örökre megváltozott közöttünk is.
Anyám néha átjött főzni vagy segíteni Marcival – de már nem beszélgettünk úgy, mint régen. Zsolt ritkán jelentkezett; Eszter és Kata teljesen eltűntek az életemből.
Egy este ültem Marci ágya mellett, néztem az alvó arcát.
– Megérte? – kérdeztem magamtól halkan. – Megérte mindent feladni érte? Megérte elveszíteni a barátaimat… a családom bizalmát… csak azért, hogy anya lehessek?
De amikor Marci rám mosolygott álmában, tudtam: igen. Minden fájdalom ellenére is igen.
Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani azoknak, akik elfordultak tőletek a legnehezebb pillanatokban?