Amikor otthon már nem otthon: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott

– Nem érdekel, hogy mit gondolsz, Zsófi! Ez az én lakásom, és ha nem tetszik, mehettek! – csattant fel az anyósom, Márta néni, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja visszhangzott a kis zugban, ahol a férjemmel, Gáborral és a kisfiunkkal, Marcellal próbáltunk túlélni. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás egy-egy elveszett remény lett volna.

Nem így képzeltem el az életem harmincévesen. Egy éve még boldogan laktunk Gáborral és Marcellal a saját kis kétszobás lakásunkban Zuglóban. Nem volt nagy, de a miénk volt: a falakon Marcell rajzai, a polcokon közös fényképeink. Aztán jött a hír: a ház tulajdonosa eladja a lakást, nekünk menni kell. Gábor fizetése épphogy elég volt a mindennapokra, én pedig gyesen voltam Marcellal. Lakásbérletre esélyünk sem volt.

Márta néni ekkor ajánlotta fel – vagy inkább követelte –, hogy költözzünk hozzá. „Nálam legalább nem kell albérletet fizetni!” – mondta, de a hangjában nem volt semmi melegség. Az ő garzonja a hetedik kerületben volt: egyetlen szoba, egy apró konyhasarokkal és fürdővel. Már az első este tudtam, hogy ez nem lesz jó.

– Anya, kérlek, próbálj meg kicsit kedvesebb lenni Zsófihoz – kérlelte Gábor halkan, amikor Márta néni kiment cigarettázni az erkélyre.
– Én csak azt akarom, hogy mindenki jól járjon – válaszolta az anyósom később, de közben úgy nézett rám, mintha én lennék minden baj forrása.

Az első hetekben minden nap egy újabb próbatétel volt. Márta néni mindent kritizált: hogyan főzök, hogyan mosok, hogyan nevelem Marcellt. „Régen bezzeg nem így csináltuk!” – mondogatta folyton. Egy este Marcell sírt, mert nem találta a kedvenc plüssét. Az anyósom csak legyintett: „Elkényeztetett gyerek!” – és becsapta maga mögött az ajtót.

Gábor próbált közvetíteni, de ő is egyre feszültebb lett. Egyik este veszekedtünk:
– Nem bírom tovább ezt! – fakadtam ki.
– Mit csináljak? Nincs pénzünk máshova menni! – vágta rá Gábor.
– De legalább állj ki mellettem! – könyörögtem könnyekkel a szememben.

A legrosszabb az volt, hogy Marcell is szenvedett. Egyre csendesebb lett, esténként hozzám bújt és azt suttogta: „Anya, mikor megyünk haza?” De már nem tudtam mit mondani neki. Haza? Hol van az már?

Az anyósom mindent irányítani akart. Ha főztem, beleszólt; ha takarítottam, utánam járt; ha Marcell játszott, rászólt: „Ne hangoskodj!” Egy nap azt mondta:
– Zsófi, te sosem leszel igazi családtag. Csak eltűrlek itt.

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk suttogva:
– El kell mennünk innen – mondtam.
– De hova? – kérdezte kétségbeesetten.
– Nem tudom… akár egy albérletbe is, még ha szűkösen is leszünk. De ezt nem bírom tovább.

Elkezdtem titokban állásokat keresni. Egy régi barátnőm szólt, hogy keresnek adminisztrátort egy irodába. Felvettek részmunkaidőben. Minden fillért félretettünk. Közben Márta néni egyre elviselhetetlenebb lett:
– Minek dolgozol? Nem vagy jó anya! – vágta a fejemhez.
– Azért dolgozom, hogy egyszer elmehessünk innen – válaszoltam remegő hangon.

Egy este Marcell belázasodott. Az anyósom csak annyit mondott: „Biztosan azért beteg, mert nem figyelsz rá eléggé.” Akkor úgy éreztem, összeroppanok. A fürdőszobában zokogtam csendben.

Végül fél év után sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy kibéreljünk egy pici egyszobás lakást Kőbányán. Nem volt nagyobb, mint Márta néni garzonja, de legalább csak mi hárman voltunk ott. Amikor becsuktam az ajtót mögöttünk az első estén, Marcell odaszaladt hozzám:
– Anya, ez most már tényleg a mi otthonunk?
– Igen, kicsim – suttogtam könnyek között –, most már tényleg itthon vagyunk.

Azóta is gyakran eszembe jutnak azok a hónapok. Vajon lehet-e újra otthonra találni ott, ahol egyszer már elvesztettük? Vagy az otthon mindig csak egy érzés marad bennünk?

Ti mit gondoltok: vissza lehet-e szerezni az otthon melegét ott, ahol egyszer már összetört?