Amikor rájöttem, ki is valójában az anyósom – Egy magyar családi dráma

– Anna, te sosem leszel elég jó a fiamnak! – csattant fel Ilona néni hangja, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és a gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel. A kanál megállt a kezemben. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A férjem, Gábor, épp a nappaliban kapcsolgatta a tévét, mit sem sejtve arról, hogy az anyja most végleg lerántja előttem a leplet.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Ilona néni éreztette velem: idegen vagyok ebben a családban. De most először mondta ki ilyen nyíltan. Az egész testem remegett. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de éreztem, ahogy egy forró csepp végiggördül az arcomon.

– Miért mondod ezt? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.

– Mert te nem vagy elég erős. Nem vagy olyan, mint mi. A mi családunkban mindenki tudja, mit akar. Te csak sodródsz – vágta rá Ilona néni, miközben szúrós szemmel nézett rám.

Gyerekkorom óta próbáltam megfelelni mindenkinek. Az apám korán meghalt, anyám két műszakban dolgozott egy gyárban Kispesten, hogy felneveljen engem és a húgomat. Mindig azt hittem, ha elég keményen dolgozom, ha mindent megteszek másokért, akkor majd szeretnek. Gábor volt az első férfi az életemben, aki igazán elfogadott olyannak, amilyen vagyok. De az anyja sosem tudott megbékélni velem.

Az esküvőnk napján is éreztem a hidegségét. Amikor a templomban kimondtuk az igent, Ilona néni csak egy erőltetett mosolyt villantott rám. Aztán minden vasárnap ebédnél ott ültünk nála Zuglóban, és minden alkalommal talált valamit, amibe beleköthetett: túl sós lett a levesem, nem jól vasaltam ki Gábor ingét, vagy épp túl sokat dolgoztam.

A mostani szembesítés azonban mindent felülírt. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.

– Sajnálom, ha csalódást okoztam – mondtam végül megtörten.

Ilona néni csak legyintett.

– Nem nekem kell sajnálnod. Gábornak kellene jobbat találnia.

Ekkor lépett be Gábor a konyhába.

– Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva.

– Semmi – vágtuk rá egyszerre Ilona nénivel.

De Gábor nem volt buta. Látta rajtam a könnyeket.

– Anya, mit mondtál Annának? – kérdezte kemény hangon.

Ilona néni felállt, és dacosan nézett a fiára.

– Csak az igazat mondtam. Hogy nem illik hozzád.

Gábor rám nézett. A szemében egyszerre láttam haragot és tanácstalanságot.

– Elég volt! – mondta végül. – Ha Annát bántod, engem is bántasz.

Ilona néni arca eltorzult a dühtől.

– Hálátlan vagy! Mindent érted tettem! Ez a lány tönkreteszi az életünket!

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy ostorcsapás. Gábor odalépett hozzám, átölelt.

– Menjünk haza – suttogta.

Aznap este csendben ültünk egymás mellett otthon. A lakásban csak a villamos zaja hallatszott kintről. Gábor megszorította a kezemet.

– Sajnálom… Nem tudtam, hogy ennyire bánt téged – mondta halkan.

– Nem akarom választás elé állítani – feleltem könnyes szemmel. – De nem bírom tovább ezt a harcot.

Gábor sokáig hallgatott. Végül megszólalt:

– Én téged választalak. De anyám sosem fog megváltozni.

Az elkövetkező hetekben Ilona néni nem keresett minket. A családi csoportban is csak Gábornak írt üzeneteket. Éreztem a távolságot köztem és a férjem között is: mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közénk. Egyre többször gondolkodtam el azon: vajon tényleg én vagyok a hibás? Tényleg nem vagyok elég jó?

Egy este felhívott anyám.

– Kislányom, ne hagyd, hogy bárki elvegye az önbizalmadat! Te mindig is erős voltál – mondta határozottan.

Ez adott egy kis erőt. Elhatároztam: beszélek Ilona nénivel még egyszer utoljára.

Egy szombat délelőtt átmentem hozzá egyedül. Ő meglepődött, de beengedett.

– Miért jöttél? – kérdezte hidegen.

– Azért jöttem, hogy elmondjam: szeretem Gábort. És tudom, hogy te is szereted őt. Nem akarok versenyezni veled. Csak azt kérem, adj nekem egy esélyt…

Ilona néni sokáig hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Én csak féltelek titeket… Apád is elhagyott minket… Nem akarom, hogy Gábor is így járjon…

Akkor értettem meg: Ilona néni félelmei vezérlik. Nem engem utál igazán, hanem attól fél, hogy elveszíti a fiát.

Azóta sem lettünk barátnők Ilona nénivel. De már nem bánt annyira a szavaival. Megtanultam kiállni magamért – és elfogadni azt is, hogy nem lehet mindenkit meggyőzni.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon tényleg én vagyok-e az oka mindennek? Vagy csak mindannyian félünk attól, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen anyósnak? Vagy jobb lenne végleg elszakadni?