Amikor reggel tízkor benyitottam a menyemhez: Egy igazság, amit nem akartam látni

„Megint elkéstél, Zsuzsa! A gyerekek egyedül vannak a nappaliban, te pedig alszol?” – suttogtam, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja, miközben ott álltam a zuglói panelházuk ajtajában. Tíz óra volt már, a napfény átszűrődött a park fái között, és én – mint minden pénteken – jöttem, hogy megnézzem az unokáimat és ellenőrizzem, hogyan boldogulnak. A fiam, Gábor már rég dolgozott, ahogy mindig. Arra számítottam, hogy kávéillat és gyereknevetés fogad majd. Ehelyett hároméves Bence és ötéves Dóri csendben játszottak a kanapén, Zsuzsa pedig még mindig aludt.

Lassan léptem be, nem akartam megijeszteni őket. Bence azonnal hozzám szaladt: „Nagyi, éhes vagyok.” Dóri csak némán bámulta a padlót. Gombóc nőtt a torkomban – hol a reggeli? Hol van Zsuzsa? Tényleg nem tud felkelni tíz előtt?

A hálószoba ajtajához mentem és kopogtam. Zsuzsa riadtan ébredt fel, kócosan és sápadtan. „Jaj, bocsánat, nem hallottam az ébresztőt… Bence egész éjjel sírt, lázas volt…” motyogta. Nem tudtam mit mondani. Harag és sajnálat viaskodott bennem. Vajon én is ilyen voltam, amikor a fiaim kicsik voltak? Nekem nem volt luxusom aludni – hajnalban keltem a varrodába, főztem előre ebédet, a gyerekeket pedig a szomszéd Marika nénihez vittem.

„Zsuzsa, ez így nem mehet tovább. A gyerekek kicsik, szükségük van rád. Gábor egész nap dolgozik, te pedig otthon vagy…” kezdtem halkan, de félbeszakított:

„Tudom, Ilonka néni, de már nem bírom tovább. Nem emlékszem mikor aludtam utoljára egyben egy éjszakát. Bence folyton sír, Dóri féltékeny… Még enni sincs időm, nemhogy főzni vagy rendet rakni.”

Éreztem, ahogy hevesebben ver a szívem. Túl szigorú vagyok? Tényleg ennyire kimerültek ma az anyák vagy mi voltunk erősebbek? Eszembe jutott anyám – ő csak legyintett volna: „Ne sírj már! Az élet kemény.”

De ahogy néztem Zsuzsát, amint könnyeit törölgetve próbál felkelni az ágyból remegő kézzel, valami váratlan érzés tört rám – bűntudat. Talán nem segítettem eleget. Talán túl sokat vártam el.

Miközben reggelit készítettem a gyerekeknek, Zsuzsa az asztalnál ült és bámult kifelé az ablakon. „Nem értem, maguk hogy csinálták… Én csak egy kis nyugalmat szeretnék. Egy kávét csendben. Egy óra alvást megszakítás nélkül.”

„És Gábor?” kérdeztem halkan. „Ő azt hiszi, egész nap semmit sem csinálsz.”

Zsuzsa keserűen felnevetett: „Mert mindenki azt hiszi, hogy otthon lenni könnyű. De senki sem látja, amikor egész éjjel hány a gyerek vagy amikor Dóri eltöri a poharat és felsérti magát… Senki sem látja, amikor a fürdőszobában sírok, mert már nem tudom mit csináljak.”

Ezek a szavak jobban fájtak, mint beismertem volna. Eszembe jutottak azok a napok, amikor én is sírtam titokban a fürdőben – de sosem mertem elmondani senkinek. Szégyelltem.

Később aznap Gábor felhívott: „Anya, Zsuzsa mondta, hogy ma reggel itt voltál. Azt mondja kioktattad.”

„Fiam, nem akartam… Csak aggódom értetek. A gyerekek egyedül voltak.”

„Anya, ő teljesen kivan. Én dolgozom egész nap, de neki sincs egy perce sem nyugalma. Talán többet kellene segítenünk neki.”

Aznap este nem tudtam elaludni. Zsuzsa szavai és Gábor hangja visszhangzottak bennem. Vajon tényleg elfelejtettünk segíteni a fiatal anyáknak? Vajon elfelejtettük mennyire nehéz támogatás nélkül szülőnek lenni?

Másnap újra mentem hozzájuk – ezúttal azzal a céllal, hogy segítsek és ne ítélkezzek. Főztem ebédet, játszottam a gyerekekkel amíg Zsuzsa végre aludhatott egy órát. Amikor felébredt, olyan hálásan nézett rám, amitől elszorult a torkom.

„Köszönöm… Nem is tudtam mennyire szükségem van csak egy kis pihenésre.”

Talán nem szégyen bevallani: nem bírjuk egyedül. Talán többet kellene beszélnünk arról, mennyire szükségünk van egymásra.

Néha elgondolkodom – hol rontottuk el? Mi tényleg erősebbek voltunk vagy csak jobban titkoltuk a fáradtságot? És vajon a mi lányaink és menyünk több megértést adnak majd egymásnak annál, mint amit mi adtunk nekik?