Amikor választás elé állítottam a férjemet: Egy mostohaanya vallomása

– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltottam, miközben a menyasszonyi ruhám szegélye sáros lett a kertben. A vendégek döbbenten néztek ránk, de engem már nem érdekelt. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Ott állt előttem Gábor, az új férjem, és mellette a tizenkét éves fia, Marci, aki épp most borította rám a tortát, miközben azt kiabálta: „Te nem vagy az anyám!”

Az egész esküvőm egy pillanat alatt omlott össze. A fehér asztalok között futkározó gyerekek, a nevető rokonok, a boldog zene – mind eltűnt. Csak a szégyen és a fájdalom maradt. Anyám odasúgta: „Lilla, ezt nem érdemled meg.” De én csak Gáborra néztem, várva, hogy végre kiálljon mellettem.

Az első perctől kezdve tudtam, hogy Marci nehéz eset lesz. Az anyja három éve halt meg autóbalesetben, azóta Gábor egyedül nevelte. Amikor megismerkedtünk, Gábor azt mondta: „Marci érzékeny fiú, de majd megszeret.” Én hittem neki. Mindent megtettem: focimeccsekre jártam vele, együtt sütöttünk palacsintát, még a matekháziban is segítettem. De Marci csak egyre zárkózottabb lett.

Az esküvő előtt egy héttel már éreztem, hogy valami nincs rendben. Marci nem akart részt venni a készülődésben, sőt, egyszer azt mondta: „Apu, minek nekünk új család?” Gábor csak legyintett: „Majd megszokja.” De én tudtam, hogy ez több ennél.

A nagy napon mindenki boldog volt – kivéve Marcit. Az első táncunk alatt is csak morcosan ült az asztalnál. Aztán jött a torta – és vele együtt a katasztrófa. Marci odalépett hozzám, és mindenki szeme láttára rám borította az egész emeletes tortát. A vendégek felhördültek, anyám sírni kezdett.

– Ezt nem hagyhatod annyiban! – mondta később apám is, amikor már csak ketten ültünk a sötét nappaliban.

De Gábor csak annyit mondott: – Lilla, ő még gyerek. Nem tudja feldolgozni az anyja halálát.

– És én? – kérdeztem sírva. – Nekem nem fáj? Nekem nem kellene számítanom?

Az elkövetkező hetek pokoliak voltak. Marci minden nap újabb trükkökkel próbált elüldözni: elrejtette a kulcsaimat, összefirkálta a naplómat, egyszer még a munkahelyemre is felhívott, hogy betegnek adjon ki engem. Gábor mindig mentegette: „Majd kinövi.”

Egy este aztán betelt a pohár. Marci bezárkózott a szobájába, én pedig Gábor elé álltam.

– Választanod kell! – mondtam remegő hangon. – Vagy én, vagy ő! Nem bírom tovább ezt az állandó harcot.

Gábor arca eltorzult. – Ezt nem gondolhatod komolyan…

– De igen! – kiáltottam. – Én is ember vagyok! Szeretlek, de nem tudok így élni!

Hosszú csend következett. Gábor csak ült a kanapén, fejét a kezébe temette. Kint Marci halkan sírt.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Gábor összepakolt néhány ruhát Marcival együtt.

– Elmegyünk egy időre anyámhoz – mondta halkan. – Talán mindenkinek jót tesz egy kis szünet.

A lakás üres lett. A csend szinte fájt. Napokig csak ültem az ablakban és bámultam az utcát. Anyám hívogatott, de nem vettem fel. A barátnőim próbáltak vigasztalni: „Majd visszajönnek.” De én tudtam, hogy valami végleg megváltozott.

Egy hét múlva Gábor visszajött – egyedül.

– Lilla… – kezdte megtörten. – Sajnálom. Próbáltam beszélni Marcival, de ő még mindig gyűlöl téged. Nem tudom kettészakítani magam…

– És én? – kérdeztem újra könnyeimmel küszködve. – Én már nem számítok?

Gábor csak lehajtotta a fejét.

Azóta eltelt két év. Elváltunk. Néha látom Marcit az utcán; már magasabb nálam is. Gáborral ritkán beszélünk. Új életet kezdtem, de a seb sosem gyógyul be teljesen.

Sokszor elgondolkodom: vajon helyesen tettem? Lehetett volna másképp? Vagy tényleg csak két választás létezik: önmagunkat feladni vagy továbblépni?

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Meg lehet tanulni együtt élni valakinek az elvesztésével úgy, hogy közben önmagunkat is megőrizzük?