Amikor végre kimondtam: Elég! – Hogyan védtem meg a fiamat a menyem szüleitől
– Elég volt! – kiáltottam, miközben az asztalra csaptam, és a porcelán csészék összecsörrentek. A nappaliban dermedt csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott. Ott ültünk mindannyian: én, a fiam, Gergő; a menyem, Dóra; és az ő szülei, Katalin és László. A levegőben vibrált a feszültség, mintha egyetlen szó is elég lenne ahhoz, hogy minden darabokra hulljon.
Gergő rám nézett, a szeme tele volt kétséggel és szégyennel. Dóra idegesen babrálta a gyűrűjét, Katalin pedig összeszorított ajkakkal figyelt. László hátradőlt, mintha csak egy színházi előadást nézne.
– Anyu, kérlek… – kezdte Gergő halkan.
– Nem! – vágtam közbe. – Ezt most végig kell hallgatnotok. Évek óta nézem, ahogy ti ketten – böktem Katalinra és Lászlóra – irányítjátok az életüket. Gergő már nem ismeri fel önmagát. Mindent úgy csinál, ahogy ti mondjátok. És én… én ezt tovább nem nézhetem tétlenül.
Katalin felhúzta a szemöldökét. – Mária, ne túlozz. Mi csak segítünk nekik. Ha nem lennénk, talán már rég elváltak volna.
– Segítetek? – nevettem fel keserűen. – Inkább megfojtjátok őket a gondoskodásotokkal! Gergő sosem dönthet egyedül. Mindig ott vagytok, mindig beleszóltok mindenbe: hol lakjanak, hová menjenek nyaralni, mit vegyenek a gyereknek…
Dóra ekkor felpattant. – Anya, kérlek! Ez nem igaz! Mi csak hálásak vagyunk a szüleimnek…
– Hálásak? – fordultam hozzá. – Vagy inkább félsz nemet mondani nekik? Hányszor láttalak sírni, amikor összevesztetek valamin? És te, Gergő? Hányszor jöttél hozzám tanácsért, de végül mindig azt tetted, amit ők akartak?
Gergő lehajtotta a fejét. A szívem összeszorult. Az én fiam volt, az én egyetlenem. Mindig csendes volt, visszahúzódó – de amióta Dórával összeházasodtak, mintha teljesen elveszett volna.
Az egész ott kezdődött, amikor megszületett az unokám, Panni. Katalinék mindent kézben akartak tartani: ők választották ki a bölcsődét, ők szervezték a keresztelőt, még azt is ők döntötték el, milyen színű legyen Panni szobája. Én csak néztem kívülről, és minden alkalommal egyre kisebbnek éreztem magam.
A férjem, András már évekkel ezelőtt meghalt. Egyedül maradtam Gergővel. Mindig azt hittem, majd én leszek az, akihez fordulhat tanácsért – de Katalinék mindent elvettek tőlem: az anyaságomat, a bizalmamat… és lassan a fiamat is.
Az utolsó csepp az volt, amikor megtudtam: Katalinék titokban pénzt adtak Gergőéknek egy új autóra – de csak azzal a feltétellel, hogy minden hétvégén náluk ebédelnek. Gergő ezt nekem sosem mondta el; Dóra vallotta be egy sírós este után.
Akkor döntöttem el: nem hagyom tovább.
Most itt ültem velük szemben, és éreztem, hogy minden szóval egyre mélyebb sebet ejtek magamon is.
– Mária – szólt közbe László hűvösen –, talán jobb lenne, ha nem kevernéd bele magad olyan dolgokba, amikhez nincs közöd.
Felálltam. – Dehogy nincs közöm! Ez az én fiam! És ha ti nem veszitek észre, hogy tönkreteszitek őt ezzel a túlzott gondoskodással és irányítással, akkor majd én kimondom helyette is!
Katalin felállt velem szemben. – Te csak féltékeny vagy! Mert mi többet tudunk adni nekik!
– Nem pénzről van szó! – kiáltottam el magam. – Hanem arról, hogy elveszitek tőlük az önállóságot! Hogy Gergő már nem mer dönteni! Hogy Dóra már csak azt teszi, amit ti mondtok!
A hangom remegett. A könnyeimet alig tudtam visszatartani.
Gergő végre megszólalt: – Elég legyen… Kérlek…
De már késő volt. A szavak kimondattak; a sebek felszakadtak.
Aznap este Dóra sírva hívott fel: – Anyu… mi lesz most velünk? Gergő teljesen összeomlott… A szüleim haragszanak rád…
Csak ültem a sötét konyhában és hallgattam a vonal másik végén a zokogását. Mit mondhattam volna? Hogy sajnálom? Hogy csak jót akartam?
Azóta eltelt három hét. Gergő alig keres. Dóra is távolságtartó lett velem. Katalinék persze mindent elkövetnek, hogy még jobban eltávolítsák tőlem őket.
Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon helyesen tettem? Vagy csak még jobban összetörtem azt a családot, amit annyira szerettem volna megvédeni?
Talán sosem tudom meg a választ… De ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri harcolni azért, akit szeretünk – még akkor is, ha ezzel mindent elveszíthetünk?