Amikor Zoltán gyerekei megtudták, hogy összeköltöztünk: Most már nincs nyugtunk

– Már megint itt vagy? – csattant fel Dóra, Zoltán legidősebb lánya, amikor beléptem a nappaliba. A hangja éles volt, mint egy frissen fent kés. A szívem összeszorult, de próbáltam nyugodt maradni. – Igen, Dóra, itt lakom – válaszoltam halkan, miközben a tekintetemmel Zoltánt kerestem, de ő épp a konyhában matatott, mintha nem hallotta volna a párbeszédet.

Az egész olyan gyorsan történt. Egy évvel ezelőtt még csak kollégák voltunk a könyvtárban. Zoltán mindig kedves volt velem, és amikor elmesélte, hogy felesége három éve elhagyta, valami megmozdult bennem. Egyre többet beszélgettünk, együtt kávéztunk, majd egy este megcsókolt. Onnantól kezdve minden felgyorsult: közös vacsorák, hosszú séták a Duna-parton, titkos összebújások az autóban. Aztán Zoltán azt mondta: – Költözz hozzám. – Nem gondolkodtam sokat. Úgy éreztem, végre megtaláltam azt a családot, amire mindig is vágytam.

De amikor beköltöztem a panelház harmadik emeletére, ahol Zoltán két gyereke is lakott – Dóra és Bence –, minden megváltozott. Az első napokban még csak furcsán néztek rám, de aztán jöttek a beszólások, az ajtócsapkodások, a kimondatlan vádak. Egy este Bence odasúgta nekem a vacsoraasztalnál: – Anyu sosem fog visszajönni miattad. – A villám megállt a kezemben. Nem tudtam mit mondani.

Zoltán próbált közvetíteni köztünk, de legtöbbször csak annyit mondott: – Majd megszokják. Légy türelmes! – De meddig kell türelmesnek lennem? Minden reggel úgy ébredtem, mintha idegen lennék a saját otthonomban. Dóra nem szólt hozzám hetekig, csak üzeneteket hagyott a hűtőn: „Ne felejtsd el elmosogatni!” vagy „Ne használd az én bögrémet!”

Egyik este Zoltánnal kettesben maradtunk. Próbáltam beszélni vele arról, mennyire nehéz nekem ez az egész.
– Zoltán, én tényleg próbálkozom… De úgy érzem magam, mintha betolakodó lennék.
– Tudom, Mária… De ők is szenvednek. Anyjuk elment, most meg itt vagy te… Nem könnyű nekik sem.
– És nekem könnyű? – fakadtam ki halkan.

A következő napokban próbáltam közeledni Dórához. Meghívtam egy kávéra a közeli cukrászdába.
– Minek jöttél ide velem? – kérdezte fagyosan.
– Csak szeretném megismerni azt a lányt, aki annyira fontos Zoltánnak…
– Az apámnak! – vágott közbe dühösen.
– Igen… az apádnak – ismertem el csendesen.

A beszélgetés zsákutcába futott. Dóra felállt és szó nélkül otthagyott. Hazafelé sírtam az autóban. Vajon tényleg hibáztam? Túl gyorsan történt minden? Vagy csak túl naiv voltam?

A hétvégén családi ebédet szerveztünk. Zoltán főzött gulyást, Bence duzzogva ült az asztalnál. Próbáltam oldani a hangulatot:
– Bence, segítenél behozni a kenyeret?
– Nem vagyok a szolgád! – vágta rá.
Zoltán rászólt:
– Elég legyen! Mária is része ennek a családnak!
Bence felpattant és kiviharzott a szobából.

Aznap este Zoltánnal összevesztünk. Ő azt mondta, túl érzékeny vagyok; én azt mondtam, ő nem látja, mennyire fáj ez nekem.
– Mária, ha szeretsz engem, kibírod ezt is! – mondta végül fáradtan.
De vajon meddig lehet kibírni?

A következő hetekben egyre inkább magányosnak éreztem magam. A barátnőim azt mondták: „Adj időt nekik!” De mennyi idő kell ahhoz, hogy elfogadjanak? Egy este Dóra bejött a szobámba.
– Apának jobb volt nélküled – mondta halkan.
– Szereted őt? – kérdeztem vissza remegő hangon.
– Igen… de nem akarom elveszíteni.
– Én sem akarom elvenni tőled… Csak szeretnék tartozni valahová.
Dóra csak nézett rám könnyes szemmel, majd kiment.

Azóta semmi sem változott igazán. Minden nap újabb harc: egy mosolyért, egy kedves szóért. Néha úgy érzem, feladom. Néha viszont úgy érzem, talán egyszer majd elfogadnak.

Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak túl sokat reméltem attól, hogy valaki végre szeretni fog? Ti mit tennétek az én helyemben?