Amit a tükörben látok: Egy házasság súlya

– Tényleg nem gondolod, hogy ideje lenne egy kicsit odafigyelned magadra? – Gábor hangja élesebben hasított a reggeli csendbe, mint a kávéfőző zúgása. A gyerekek már az asztalnál ültek, a kakaójukat kavargatták, én pedig ott álltam a hűtő előtt, kezemben egy doboz joghurttal, és hirtelen nem tudtam, mit mondjak.

A tükörben, ami az előszobában lóg, minden reggel végignézem magam. Látom a karikás szemeket, a megereszkedett bőrt, a hasamat, ami két terhesség után sosem lett már a régi. De sosem gondoltam, hogy Gábor is így lát. Azt hittem, ő még mindig azt a lányt látja bennem, akit tizenhat évesen megismert a gimnáziumi szalagavatón.

– Szerinted kövér vagyok? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.

– Nem erről van szó, csak… régen más voltál. Mostanában mintha feladtad volna magad – válaszolta, és a szavai úgy csapódtak belém, mint a jégdarabok.

A gyerekek nem értették, mi történik, de érezték a feszültséget. Anna, a nagyobbik lányom, odaszaladt hozzám, átölelt. – Anya, te vagy a legszebb! – suttogta.

Aznap egész nap a fejemben visszhangzott Gábor mondata. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Judit, észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt, Zsófi? – kérdezte, miközben együtt ebédeltünk a konyhában.

– Semmi különös, csak… néha úgy érzem, mintha eltűntem volna. Mintha már csak anya lennék, meg feleség, de Zsófi, az már sehol sincs – mondtam, és a könnyeimet próbáltam visszatartani.

Judit bólintott. – Tudod, ez mindannyiunkkal előfordul. De nem szabad hagyni, hogy mások határozzák meg, mennyit érsz. Főleg nem a férjed.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon mikor veszítettem el önmagam. Talán amikor Anna megszületett, és minden percemet neki szenteltem? Vagy amikor Bence is megérkezett, és már aludni sem volt időm? Vagy amikor Gábor egyre később járt haza, és egyre kevesebbet beszélgettünk?

Este, amikor a gyerekek már aludtak, leültem Gábor mellé a kanapéra. A tévé halkan duruzsolt, de egyikünk sem figyelt rá igazán.

– Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon fájt, amit reggel mondtál – kezdtem. – Nem csak a testem változott meg, hanem az egész életem. És úgy érzem, te ezt nem érted meg.

Gábor sóhajtott. – Nem akartalak megbántani. Csak aggódom érted. Régen olyan vidám voltál, most meg mindig fáradt vagy és szomorú.

– Mert egyedül érzem magam – mondtam ki végül. – Egyedül vagyok ebben az egészben. A gyerekekkel, a háztartással, a munkával… és veled is.

Sokáig csend volt. Aztán Gábor felállt, és kiment a konyhába. Nem jött vissza.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, vajon tényleg én változtam-e meg ennyire, vagy csak a kapcsolatunk kopott el? Emlékszem, mennyit nevettünk régen. Hogy tudtunk órákig beszélgetni mindenről. Most meg csak a csend maradt, meg a kimondatlan sérelmek.

Másnap reggel Anna rajzolt nekem egy képet: egy nagy szívet, benne négy pálcikaemberrel. „Ez vagyunk mi” – mondta büszkén. „És te vagy a legnagyobb szív közepén!”

Elhatároztam, hogy változtatok. Nem Gábor miatt, hanem magamért. Elmentem futni a Margitszigetre, ahogy régen. Az első kör után majdnem feladtam, de aztán eszembe jutott Anna mosolya, és tovább mentem. Minden lépésnél egy kicsit könnyebb lett a lelkem.

Pár hét múlva Gábor észrevette a változást. – Jobban vagy? – kérdezte egy este.

– Igen – válaszoltam. – Mert most már magamért csinálom. Nem miattad.

Nem lettünk újra szerelmesek egyik napról a másikra. Sőt, voltak napok, amikor azt hittem, sosem lesz már jobb. De már nem féltem attól, hogy elveszítem őt. Inkább attól féltem, hogy végleg elveszítem magam.

A tükörben most már nem csak a hibáimat látom. Látom azt a nőt is, aki képes volt felállni a padlóról. Aki anya, feleség, dolgozó nő – és Zsófi is egyszerre.

Néha még mindig hallom Gábor szavait a fejemben. De már nem azok határozzák meg, ki vagyok. Vajon hányan érzik még így magukat? Hány nő néz reggelente úgy a tükörbe, hogy csak a hibáit látja? És vajon mikor tanuljuk meg végre igazán szeretni önmagunkat?