Amit nem lehet kijavítani – Egy magyar apa vallomása a lánya elvesztéséről

– Ne hagyj itt, apa! – Zsófi hangja remegett, ahogy a mentőautóban a kezemet szorította. A sziréna üvöltése elnyomta minden más zajt, csak az ő kétségbeesett tekintete maradt velem. A mentősök utasítására hátrébb húzódtam, de a lányom ujjai még mindig az enyémbe kapaszkodtak, mintha attól félt volna, hogy ha elenged, örökre elveszítem őt.

Azt mondják, az ember élete lepereg a szeme előtt, amikor baj van. Nekem nem az életem pergett le, hanem minden kimondatlan szó, minden elrontott pillanat, minden veszekedés, amit Zsófival valaha végigvittem. És most, amikor talán utoljára láthatom őt élve, csak egyetlen gondolat zakatolt bennem: miért nem tudtam szeretni jobban?

Előző este még azt hittem, nálunk minden rendben van. Zsófi a konyhában ült, a telefonját nyomkodta. Anyja, Éva már rég elment tőlünk – egyedül neveltem fel a lányomat, és mindig attól féltem, hogy egy nap ugyanúgy elveszítem őt is.

– Apa, elmehetek hétvégén Balatonra? – kérdezte hirtelen. – A Rékáék hívnak, ott lesz a Gergő is…

A Gergő. Már megint az a fiú. Már többször mondtam neki, hogy nem bízom benne. Nem azért, mert rossz fiú lenne – hanem mert túl jól ismertem magamat fiatalon.

– Nem mehetsz – vágtam rá túl gyorsan.

– De miért? – csattant fel Zsófi. – Mindenki megy! Csak te vagy ilyen szigorú!

– Nem bízom abban a srácban. És nem akarom, hogy úgy járj, mint… – elharaptam a mondatot.

– Mint ki? Mint anya? Vagy mint te? – nézett rám dacosan.

Nem válaszoltam. Helyette csak annyit mondtam:

– Amíg ebben a házban élsz, addig az én szabályaim szerint!

Zsófi felpattant, becsapta maga mögött az ajtót. A telefonja rezgett az asztalon – egy üzenet Gergőtől: „Várlak este.”

Aznap éjjel nem aludtam. Hallottam, ahogy Zsófi kioson az előszobán át. Tudtam, hogy hazudott nekem. Tudtam, hogy el fog menni hozzá. Mégsem tettem semmit. Csak ültem a sötétben, és vártam, hogy visszajöjjön.

Hajnali háromkor csörgött a telefonom. Egy ismeretlen férfihang:

– Jó estét kívánok, itt Tóth László rendőr főtörzsőrmester. A lánya balesetet szenvedett a Bartók Béla úton. Most vitték be az Uzsoki kórházba.

A világ megállt.

Most itt ülök a mentőben. Zsófi arca fehér, szemei csukva. Az orvosok valamit kiabálnak egymásnak: „Vérnyomás leesett! Adrenalin!”

Én csak nézem őt – és hirtelen újra tizenhét éves vagyok. Eszembe jut az apám: ugyanígy ült mellettem egyszer egy kórházi folyosón, amikor anyám rákban halt meg. Ő sem tudott mit mondani. Csak azt ismételgette: „Majd minden jobb lesz.”

De nem lett jobb.

Zsófi anyja, Éva akkor hagyott el minket, amikor Zsófi tíz éves volt. Egy másik férfi miatt ment el – legalábbis ezt mondta nekem. Évekig haragudtam rá, de valójában magamra voltam dühös: miért nem tudtam megtartani? Miért nem voltam elég jó férj?

A válás után mindent Zsófira tettem fel. Ő lett az életem értelme – de sosem tudtam igazán kimutatni neki. Mindig csak azt hajtogattam: „Tanulj! Ne bízz senkiben! Ne kövesd el ugyanazokat a hibákat!”

De vajon nem pont ezzel taszítottam el magamtól?

A kórház folyosóján ülök most is. A mentősök eltűntek egy ajtó mögött Zsófival. Egy nővér odalép hozzám:

– Maga az édesapja?

Bólintok.

– Kérem, várjon itt.

A kezem remeg. Előveszem a telefonomat – Éva számát keresem. Hányszor akartam már felhívni? Hányszor gondoltam rá, hogy elmondom neki: „Elrontottam mindent.” De sosem tettem meg.

Most mégis tárcsázok.

– Halló? – Éva hangja álmos.

– Éva… Zsófi… baleset…

A vonal túlsó végén csend. Aztán csak annyit mond:

– Jövök.

Az orvos kijön az ajtón.

– Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Most már csak várni tudunk.

Leülök egy székre. Az egész testem zsibbad. Egy idős férfi ül mellettem – idegen.

– Maga is vár valakire? – kérdezem halkan.

– Az unokám fekszik bent – mondja. – Motorbaleset.

Bólintok. Néhány percig csak ülünk egymás mellett némán.

– Tudja – szólal meg végül –, én mindig azt hittem, hogy ha mindent jól csinálok, akkor majd boldog lesz a családom. De néha nem lehet mindent kijavítani.

Ránézek. Mintha magamat hallanám.

Éva megérkezik reggelre. Sápadtan rohan be a folyosóra.

– Hol van? Mi történt?

Elmondom neki mindent – a veszekedést is, azt is, hogy tudtam: Zsófi hazudott nekem.

Éva sírni kezd.

– Mindig féltetted őt… De sosem engedted igazán élni.

Nem válaszolok. Csak ülünk egymás mellett némán.

Délután az orvos újra kijön:

– Felébredt. Beszélhetnek vele röviden.

Bemegyek hozzá. Zsófi arca sápadt, de mosolyog rám halványan.

– Apa… ne haragudj rám…

Letérdelek az ágya mellé.

– Én haragszom magamra… Nem tudtam jól szeretni téged…

Zsófi keze remegve simogatja meg az arcomat.

– Szeretlek… csak néha félek tőled…

Összetörök belülről.

– Édes kislányom… Életem legjobb része vagy…

Könnyeim végigfolynak az arcomon.

Hazafelé menet Évával némán sétálunk egymás mellett a kórház parkjában.

– Szerinted lehet még javítani azon, amit elrontottunk? – kérdezem halkan.

Éva vállat von.

– Talán nem kijavítani kell… Hanem elfogadni és tanulni belőle.

Sokáig gondolkodom ezen a mondaton.

Most itthon ülök Zsófi ágya mellett és nézem őt aludni. Minden lélegzetvételét figyelem, minden mozdulatát féltve őrzöm magamban.

Vajon hány magyar családban hangzanak el ugyanazok a szavak? Hány apa fél attól, hogy elveszíti a lányát – és hány lány fél attól, hogy sosem szeretik igazán úgy, ahogy van?

Ti mit gondoltok: lehet még jóvátenni azt, amit elrontottunk? Vagy csak együtt kell tovább élni vele?