„Amit vetünk, azt aratjuk” – Egy hónap rizsen, avagy mennyi mindent elbír egy házasság?

– Ezt most komolyan gondolod, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy a férjem egy hatalmas zacskó rizst önt ki az asztalra.

– Igen, Zsuzsa. Megmondtam, hogy idén spórolnunk kell. Ha az emberek Ázsiában hónapokig elélnek rizsen, nekünk is menni fog – válaszolta dacosan, miközben a zacskót visszazárta.

A gyomrom görcsbe rándult. Nem csak a rizs miatt. Az elmúlt hetekben minden apróságon összevesztünk: a pénzen, a gyerekeken, még azon is, hogy ki viszi le a szemetet. De ez most más volt. Ez már nem csak egy vita volt – ez büntetésnek tűnt.

Aznap este, amikor lefeküdtem mellé az ágyba, hallottam, ahogy halkan sóhajt. Nem szóltam semmit. Inkább magamba fojtottam a szavakat. Vajon tényleg ennyire elhidegültünk egymástól? A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el.

Másnap reggel Gábor már a konyhában matatott. A gyerekek, Ádám és Lilla, álmosan vánszorogtak be.

– Anya, mi lesz a reggeli? – kérdezte Lilla.

– Nektek rántotta. Apának… rizs – mondtam halkan.

Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Csak leült az asztalhoz és kanalazni kezdte a natúr rizst. A gyerekek összenéztek.

– Apa, miért eszel csak rizst? – kérdezte Ádám.

– Mert most spórolunk – felelte Gábor szűkszavúan.

Aznap délután felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Képzeld el, Kata! Gábor azt mondta, mostantól csak rizst eszik. Szerinte ebből is meg lehet élni egy hónapig! – mondtam neki kétségbeesetten.

– Zsuzsa, ez nem normális. Ez valami passzív-agresszív büntetés. Nem gondolod? – kérdezte Kata.

– De… csak nem tudom, mit csináljak. Ha ellentmondok neki, abból újabb veszekedés lesz. Ha hagyom, akkor meg úgy érzem, mintha elengedném a kezét.

A következő napokban Gábor egyre ingerültebb lett. A gyerekek is érezték a feszültséget. Egy este Lilla odabújt hozzám:

– Anya, apa már nem szeret minket?

Majd megszakadt a szívem. Megsimogattam Lilla haját és próbáltam mosolyogni:

– Dehogynem, kicsim. Csak most nehéz időszakot élünk.

De magamban tudtam: ez már nem csak pénzről szól. Ez valami mélyebb törés volt köztünk.

Egyik este Gábor későn jött haza. Láttam rajta, hogy fáradt és ideges. Leült mellém a kanapéra.

– Zsuzsa… szerinted én rossz férj vagyok? – kérdezte halkan.

Meglepődtem. Ritkán nyílt meg így nekem az utóbbi időben.

– Nem vagy rossz férj. Csak… néha úgy érzem, mintha nem lennénk csapatban – válaszoltam őszintén.

– Én csak azt akarom, hogy ne legyenek anyagi gondjaink. De úgy érzem, mindenki ellenem van itthon – mondta megtörten.

– Nem vagyunk ellened. Csak szeretném, ha beszélnénk egymással… nem csak túlélni akarok, hanem élni is – mondtam könnyes szemmel.

Aznap este először ölelt át újra hosszú idő után. A gyerekek is odafutottak hozzánk. Egy pillanatra úgy éreztem, talán még nincs minden veszve.

De másnap minden kezdődött elölről: Gábor ismét csak rizst evett. A gyerekek panaszkodtak az iskolában: „Miért olyan furcsa mostanában minden otthon?”

A szomszédok is suttogtak: „Láttad Gábort? Olyan sovány lett…”

Egy hét múlva már én is kezdtem elveszíteni a türelmemet. Egy este kitört belőlem:

– Meddig akarod ezt még csinálni? Meddig bünteted magad… és minket?

Gábor rám nézett:

– Nem tudom… Talán addig, amíg rá nem jövök, hogy mit rontottam el.

Csend lett köztünk. A gyerekek az ajtóban álltak és figyeltek minket.

Aznap este leültem írni egy levelet Gábornak. Leírtam mindent: a félelmeimet, a haragomat, a reményeimet. Reggel az asztalra tettem.

Amikor hazaértem munkából, láttam: Gábor sírt. Odajött hozzám és átölelt.

– Sajnálom… Nem akartalak bántani titeket. Csak annyira féltem attól, hogy elveszítek mindent… hogy elveszítelek titeket is – suttogta.

Aznap este először ettünk együtt vacsorát hetek óta: húslevest főztem és mindenki evett belőle.

Nem oldódott meg minden varázsütésre. De elkezdtünk beszélgetni újra: pénzről, félelmekről, álmokról. És talán ez volt az első lépés vissza egymáshoz.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan fojtják magukba a szavakat? És vajon tényleg igaz: amit vetünk, azt aratjuk?