„Anna, Segítenél Nagypapával?” – Egy Szomszéd Kérése, Egy Család Újraépülése

– Anna, kérlek, ne mondj most nemet! – Gábor hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, és a hideg kávémat bámultam. – Egyszerűen nem bírom már. A munka, a gyerekek, most még az is, hogy Nagypapa elesett… Nem tudom, mit csináljak.

Sóhajtottam. A szívem összeszorult, mert tudtam, mennyire nehéz Gábornak, de nekem sem volt könnyű. Egyedül éltem a kis zuglói lakásomban, épp csak kezdtem összeszedni magam a válás után. Mégis, amikor meghallottam Nagypapa nevét, valami megrezdült bennem. Gyerekkoromban ő volt az egyetlen, aki mindig hitt bennem.

– Jó, Gábor – mondtam végül halkan. – Hozd át holnap.

Másnap délután Nagypapa ott ült a kanapémon. A keze remegett, ahogy a teáscsészét tartotta, de a szeme még mindig csillogott.

– Hát ide jutottunk, Anna? – kérdezte halkan. – Hogy már csak te maradtál nekem?

Nem tudtam mit mondani. Csak leültem mellé, és hagytam, hogy a csend beszéljen helyettem.

Az első napok nehezek voltak. Nagypapa mindent kritizált: túl sós a levesem, túl hangos a tévém, túl hideg a lakásom. Éjszakánként hallottam, ahogy halkan sír a szobájában. Néha én is sírtam.

Egyik reggel azonban valami megváltozott. A konyhaablakon át látta meg a kis erkélyemen sorakozó cserepes növényeket.

– Ezeket te ültetted? – kérdezte meglepetten.

– Igen – feleltem óvatosan. – Próbálkozom…

– Mutasd csak! – szólt, és már húzta is magára a kabátját.

Kimentünk az erkélyre. Nagypapa ujjai óvatosan simították végig a bazsalikom leveleit.

– Tudod, hogy én kertész voltam? – kérdezte büszkén.

Bólintottam. Gyerekkoromban sokszor mesélt róla, de akkoriban nem érdekelt igazán.

– Akkor mutasd meg nekem – mondtam halkan.

Aznap elkezdődött valami új. Minden reggel együtt mentünk ki az erkélyre. Nagypapa tanított: hogyan kell metszeni a paradicsomot, mikor kell öntözni a petrezselymet. Néha mesélt régi történeteket: hogyan udvarolt Nagymamának egy csokor orgonával; hogyan veszett össze egyszer a szomszéddal egy almafa miatt.

A kertészkedés közben lassan beszélgetni kezdtünk arról is, ami igazán fájt. Arról, hogy miért távolodtunk el egymástól az évek során. Hogy miért haragudtam rá annyira kamaszkoromban, amikor nem értett meg. Ő pedig arról beszélt, mennyire félt attól, hogy egyedül marad öregkorára.

Egyik este Gábor is átjött. Fáradt volt és ideges.

– Anna, nem gondoltad meg magad? Nem túl nagy teher ez neked?

Ránéztem Nagypapára, aki épp egy újabb bazsalikommagot ültetett el.

– Nem teher – mondtam halkan. – Szükségünk van egymásra.

Gábor leült mellénk. Először csak nézett minket némán, aztán halkan megszólalt:

– Sajnálom, hogy mindent rád hagytam…

Nagypapa felemelte a fejét.

– Nem baj, fiam. Most itt vagyunk együtt.

Aznap este először éreztem azt hosszú idő után, hogy tényleg család vagyunk.

De persze nem lett minden tökéletes. Voltak viták is: Nagypapa néha makacs volt és dacos; én pedig türelmetlen és fáradt. Egyik este összevesztünk azon, hogy kiöntötte a virágföldet a konyhakőre.

– Miért nem tudsz vigyázni?! – csattantam fel.

Ő csak némán nézett rám könnyes szemmel.

Később bocsánatot kértem tőle. Leültünk együtt az erkélyre, és hallgattuk az esti város zaját.

– Tudod – mondta halkan –, néha azt érzem, már csak útban vagyok…

Megfogtam a kezét.

– Nekem nem vagy útban. Szükségem van rád.

A hónapok alatt lassan megtanultunk újra bízni egymásban. A kertünk egyre szebb lett: virágzott a paradicsom, illatozott a bazsalikom. És közben mi is virágozni kezdtünk belülről.

Most itt ülök az erkélyen Nagypapával. Nézem az öreg kezét, ahogy óvatosan simogatja a növényeket. Arra gondolok: mi lett volna velünk, ha nemet mondok Gábornak azon a napon?

Vajon hány család él így egymás mellett falak mögött, miközben csak egyetlen szó vagy gesztus kellene ahhoz, hogy újra egymásra találjanak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani annak is, akitől talán régen eltávolodtatok?