„Anya, add vissza a lakáskulcsot!” – Egy házasság határán: amikor az anyós mindent felborít

– Anya, kérlek, ne most! – szinte könyörögtem, miközben a bejárati ajtóban álltam, kabátban, kulccsal a kezemben. Anyám már megint a konyhában sertepertélt, mintha csak az ő lakása lenne. A pörkölt illata keveredett a frissen mosott ruhákéval, és a rádióból halkan szólt a Kossuth. Sára még nem ért haza, és tudtam, hogy megint késni fog – ahogy mostanában mindig.

– Jaj, fiam, csak segíteni akartam! – mondta anyám sértődötten, miközben letörölte a pultot. – Tudod, mennyire szeretem rendben tartani a dolgokat. Sára olyan fáradtan jön haza, legalább ne kelljen főznie.

– De anya… – kezdtem volna, de elakadtam. Hányszor próbáltam már elmagyarázni neki? Hányszor mondtam el, hogy Sára nem szereti, ha valaki más rendezkedik a lakásunkban? Hányszor láttam már Sára arcán azt a fáradt mosolyt, amikor anyám újabb adag töltött káposztát pakolt be a hűtőbe?

Az első években még örültem neki. Anyám mindig is gondoskodó volt. Apám halála után csak mi ketten maradtunk, és ő mindent megtett értem. Amikor Sárával összeköltöztünk Zuglóban, anyám ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy pótkulcsa. „Bármikor jöhetek segíteni!” – mondta akkor nevetve. Én pedig hálás voltam érte.

De az évek múltak. Sára egyre többet dolgozott – tanárként nem könnyű az élet –, én pedig egyre kevesebbet láttam őt. Mindig volt valami: anyám beugrott teregetni, főzni vagy csak „egy kicsit rendet rakni”. Eleinte Sára udvariasan tűrte. Aztán egyre többször láttam rajta a feszültséget.

Egy este, amikor későn ért haza, leült mellém a kanapéra. A szeme alatt sötét karikák ültek.

– Zoli… – kezdte halkan. – Nem lehetne… hogy legalább hetente csak egyszer jöjjön át anyukád? Vagy szóljunk neki előre?

– De hát segíteni akar… – próbáltam védeni anyámat.

– Tudom – sóhajtott Sára –, de ez már nem segítség. Ez… ez olyan, mintha sosem lennénk igazán otthon.

Nem tudtam mit mondani. Féltem megbántani anyámat. Féltem attól is, hogy Sára egyszer csak elmegy.

Aztán jött az a nap, amikor mindketten egyszerre értünk haza. Anyám épp a hálószobában hajtogatta össze Sára fehérneműit.

– Anya! – szólt rá Sára élesen. – Kérlek… ezt ne!

Anyám értetlenül nézett ránk.

– Csak segíteni akartam…

Sára sírva rohant ki a fürdőszobába. Én ott álltam két nő között: az egyik az anyám volt, aki egész életemben mellettem állt; a másik a feleségem, akit választottam magamnak.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: talán hibáztam. Talán túl sokat engedtem meg anyámnak.

Másnap reggel Sára csendben készülődött. Nem szólt hozzám. Aztán elment dolgozni anélkül, hogy elköszönt volna.

Anyám délután újra felbukkant. Próbáltam kedves lenni vele, de már nem ment úgy, mint régen.

– Fiam, miért vagy ilyen feszült? – kérdezte aggódva.

– Anya… beszélnünk kell – mondtam végül. – Szeretlek, de… ez így nem mehet tovább. Kérlek, add vissza a lakáskulcsot.

Anyám arca elsápadt.

– Mit mondasz? Hogy ne jöjjek többé?

– Nem ezt mondtam! Csak… kérlek, szólj előre. És ne gyere minden nap. Sárának is szüksége van nyugalomra… nekünk is.

Anyám sírva fakadt.

– Mindig csak segíteni akartam! Hát ennyire felesleges vagyok már?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.

Aznap este Sára hazajött. Leült mellém.

– Megbeszélted vele?

Bólintottam.

– És?

– Megbántottam… de muszáj volt.

Sára átölelt.

– Köszönöm.

A következő hetekben anyám ritkábban jött át. Néha felhívott telefonon; néha csak egy tál levest hozott át gyorsan és már ment is tovább. A lakásunk újra otthonná vált – de valami örökre megváltozott bennem is.

Mostanában sokat gondolkodom azon: lehet-e úgy szeretni a családot, hogy közben határokat húzunk? Lehet-e úgy vigyázni valakire, hogy közben nem fojtjuk meg? Vajon tényleg én vagyok az önző, ha végre kiállok magunkért?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt az anyai szeretet és a saját családotok között?