„Anya, ez ehetetlen!” – Egy vasárnapi ebéd, ami mindent megváltoztatott

– Anya, ezt most komolyan gondoltad? – kérdezte Gábor, miközben a villájával a rakott krumplit piszkálta. A hangja éles volt, szinte vágott. Az asztalnál hirtelen csend lett. A lányom, Viktória, zavartan lesütötte a szemét, Zoé pedig idegesen dobolt az ujjaival a terítőn. Én csak ültem ott, a kanál még a kezemben, és éreztem, ahogy a vér felfut az arcomba.

Minden vasárnap nálam gyűlik össze a család. Ez az én ünnepem, az én kis szertartásom. Már szombat este elkezdem a készülődést: piacra megyek, gondosan kiválasztom a hozzávalókat, előveszem a nagymama régi receptjeit. Mindig is azt hittem, hogy a főztöm összetartja a családot – hogy az ízekben ott van minden szeretetem, minden emlékem.

De most… most Gábor kimondta azt, amit talán már régóta gondolnak. – Ez ehetetlen – tette hozzá halkan, de annál határozottabban. A szívem összeszorult. Azt hittem, elájulok szégyenemben.

– Gábor! – szólt rá Viktória, de már késő volt. A szó elhangzott, és ott lebegett közöttünk, mint egy sötét felhő.

Zoé próbált menteni a helyzeten: – Anya, ne vedd magadra… csak fáradtak vagyunk mindannyian…

De tudtam, hogy nem erről van szó. Az utóbbi időben egyre többször éreztem, hogy valami nincs rendben. A lányok csak turkáltak az ételben, gyakran maradtak megmaradt adagok. Egyikük sem mondott semmit – talán nem akartak megbántani. De most már nem lehetett tovább tagadni: valami megváltozott.

Aznap este alig aludtam. Folyton azon járt az eszem: hol rontottam el? Talán már nem érzem úgy az ízeket? Vagy csak eljárt felettem az idő? Emlékszem, amikor még kicsik voltak a lányok, minden falatot örömmel ettek. Most meg…

Másnap reggel felhívtam Évát, a régi barátnőmet. – Éva, szerinted lehet, hogy már nem tudok főzni? – kérdeztem remegő hangon.

– Ugyan már, Cora! – nevetett fel. – Mindig is te főztél a legjobban! De tudod… lehet, hogy csak más lett az ízlésük. A fiatalok már nem esznek annyi zsírt meg tejfölt.

Ez elgondolkodtatott. Talán tényleg nem vettem észre, hogy változik a világ körülöttem. De akkor mi lesz a hagyományainkkal? Mi lesz velem?

A következő vasárnap újra összegyűltünk. Ezúttal azonban nem főztem semmit. Az asztalon csak néhány pogácsa és egy üveg házi szörp várta őket.

– Anya… mi történt? – kérdezte Zoé óvatosan.

– Nem akartam ma főzni – mondtam halkan. – Nem akarom, hogy valaki csak udvariasságból egyen.

Viktória odajött hozzám és átölelt. – Anya, ne haragudj Gáborra! Tudod milyen… néha túl őszinte. De mi szeretünk téged. Nem az ételeid miatt jövünk ide vasárnaponként.

– Hanem miért? – kérdeztem keserűen.

– Mert együtt vagyunk – mondta Zoé. – Mert te vagy az anyukánk.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Olyan egyszerűnek tűnt minden: csak együtt lenni. De én annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy mindent ugyanúgy csináljak, mint régen… hogy közben elfelejtettem megkérdezni őket: mire van szükségük igazán?

Azóta másképp csinálom. Néha rendelünk pizzát vagy együtt főzünk valamit egyszerűen. Már nem akarok tökéletes lenni – csak jelen lenni.

De néha még mindig eszembe jut Gábor mondata. Vajon tényleg ennyire nehéz kimondani az igazat? Vagy csak én voltam túl büszke ahhoz, hogy meghalljam?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen őszinte szót? Vagy örökre ott marad a családi asztal mellett?