„Anya, hadd költözzünk a nyaralóba!” – Egy anya harca a fia jövőjéért

– Anya, beszélhetnénk? – Gergő hangja remegett, ahogy a konyhaajtóban állt. A kinti hőség ellenére libabőrös lettem. Tudtam, hogy valami fontosat akar mondani.

– Persze, gyere csak – feleltem, miközben letettem a mosogatórongyot.

Leült velem szemben az asztalhoz. Dóra is ott volt, szorosan fogta Gergő kezét. A szemükben izgatottság és félelem keveredett.

– Úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk – mondta halkan Gergő. – És arra gondoltunk… hogy talán beköltözhetnénk a balatoni nyaralóba.

A szívem kihagyott egy ütemet. A nyaraló… Az apja építette saját kezűleg még a rendszerváltás előtt. Ott tanult meg úszni Gergő, ott ünnepeltük minden születésnapját. Az volt a mi menedékünk. És most oda akart költözni? Ráadásul Dórával, akit alig ismertem?

– Nem – vágtam rá túl gyorsan. – Nem lehet.

Gergő arca eltorzult. – Miért nem? Úgyis üresen áll! Nekünk meg nincs pénzünk albérletre Pesten.

– Az más – mondtam feszülten. – Egy nyaraló nem lakás. Nincs rendes fűtés, a tető is beázik, és…

– Majd megoldjuk! – vágott közbe Dóra. – Gergő ügyes, mindent meg tud szerelni.

– Nem erről van szó! – kiáltottam fel. – Túl fiatalok vagytok ehhez! Gergő, most kaptad meg az első rendes állásodat. Miért kell ennyire sietni?

Csend lett. Gergő lesütötte a szemét.

– Mert szeretjük egymást – mondta végül halkan.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutott, amikor Gergő először esett le a bicikliről, és én futottam hozzá bekötözni a térdét. Most is ezt akarom: megvédeni őt mindentől. De vajon meddig tehetem ezt?

Másnap reggel újra próbáltam beszélni vele.

– Nézd, fiam… Nem akarom, hogy ne legyetek boldogok. De nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Inkább segítek nektek pénzzel albérletre.

Gergő dühösen felállt az asztaltól.

– Mindig azt mondod, hogy bízzak magamban! Most meg nem engeded, hogy önálló legyek!

Dóra sírva fakadt.

– Miért nem hiszi el, hogy képesek vagyunk rá? – kérdezte tőlem remegő hangon.

A férjem, András csak csendben figyelt eddig, de most megszólalt:

– Talán adjunk nekik egy esélyt…

Rá néztem döbbenten.

– Te is tudod, milyen állapotban van az a ház! És ha valami baj történik?

András vállat vont.

– Ha mindig mindentől félteni akarjuk őket, sosem tanulják meg igazán az életet.

Napokig tartott a feszültség. Gergő kerülte a tekintetemet, Dóra nem jött át többet vacsorára. Éjszakánként hallottam András sóhajtozását a sötétben.

Egy héttel később Gergő újra leült velem beszélni.

– Anya… Sajnálom, hogy kiabáltam veled. De tényleg szeretném kipróbálni magam. Ha nem engeded meg a nyaralót, elfogadjuk a pénzt az albérletre… de kérlek, ne haragudj ránk.

Megöleltem őt. Éreztem, mennyire felnőtt már – és mennyire gyerek még mindig.

Végül segítettem nekik albérletet találni Zuglóban. A nyaraló kulcsa maradt nálam – de minden évben együtt töltjük ott a nyarat.

Néha elgondolkodom: vajon jól tettem-e? Túlzottan féltettem őket? Vagy épp így segítettem nekik igazán felnőni?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg el kell engedni a gyerekeinket akkor is, ha félünk?