„Anya, hadd költözzünk ki a nyaralóba!” – Egy anya küzdelme a fia döntéseivel
– Anya, beszélhetnénk egy kicsit? – Gergő hangja remegett, amikor belépett a nappaliba. A keze izzadt, a tekintete ide-oda cikázott. Már tudtam, hogy valami fontosat akar mondani.
– Persze, Gergő, mondd csak – válaszoltam, miközben letettem a kávéscsészét.
– Petra és én… szeretnénk kiköltözni a balatoni nyaralóba. Ott olcsóbban tudnánk élni, és végre önállóak lehetnénk. Tudom, hogy nem örülsz neki, de kérlek, gondold át.
A szívem összeszorult. Hányszor álmodtam arról, hogy Gergő majd egyszer boldog családot alapít? De most, amikor itt állt előttem, 27 évesen, friss diplomával és egy alig fél éve tartó munkahelyen, csak azt éreztem: túl korai. Petra kedves lány, de mindketten olyan fiatalok még! És a nyaraló… az volt az utolsó közös emlékünk apával.
– Gergő, nem gondolod, hogy ez túl nagy lépés? – kérdeztem halkan. – A nyaraló nem arra való, hogy ott éljetek egész évben. Nincs rendes fűtés, a tető is beázik néha. És mi lesz télen? Mi lesz, ha valami elromlik?
– Megoldjuk! – vágta rá azonnal. – Mindent meg tudok szerelni. És ha kell, dolgozom hétvégén is. Nem akarok tovább albérletet fizetni Pesten. Ott minden pénzünk elmegy lakbérre!
– Gergő, inkább segítek nektek anyagilag – ajánlottam fel. – Kifizetem az albérlet felét egy évig. Csak ne költözzetek ki oda! Nem akarom, hogy szenvedjetek.
A fiam arca elkomorult. Láttam rajta a csalódottságot és a dühöt is.
– Mindig azt mondod, hogy bízzak magamban! Most végre van egy tervem, és te rögtön nemet mondasz! Miért nem hiszed el, hogy képes vagyok rá?
A hangja megremegett. Éreztem benne azt a gyermeki dacot, amit már annyiszor láttam rajta kiskorában is. De most már felnőtt férfi volt – legalábbis annak hitte magát.
– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned – próbáltam magyarázni –, hanem arról, hogy félek értetek. Tudod jól, mennyit dolgoztunk apáddal azon a házon. Az nem lakásnak való.
– Akkor minek tartogatod? Csak porosodik! Miért nem engeded meg nekünk, hogy boldogok legyünk?
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Hirtelen minden emlék előtört: ahogy apával festettük a kerítést nyaranta, ahogy Gergő még kisfiúként homokvárat épített a parton… Az a ház nem csak egy épület volt. Az volt az utolsó darabja annak az életnek, amit együtt éltünk.
– Gergő… – suttogtam –, nekem ez fontos. Ez az utolsó közös emlékem apádról.
– De anya! Nekem is fontos vagy! Csak szeretnék végre saját életet kezdeni…
Petra ekkor lépett be a szobába. Csendben hallgatta eddig a beszélgetést.
– Néni, mi tényleg nagyon vigyáznánk a házra – mondta halkan. – És ha valami elromlik, vállaljuk a javítást is. Csak hadd próbáljuk meg!
Néztem őket: két fiatal tele reménnyel és naivitással. Vajon én vagyok túl óvatos? Vagy ők túl vakmerők?
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „A gyerekeket nem lehet örökké óvni.” De mi van, ha egyszerűen csak rossz döntést hoznak? Mi van, ha tönkreteszik azt a házat? Vagy ami még rosszabb: egymást?
Másnap reggel Gergő már nem szólt hozzám. Napokig csak rövid üzeneteket váltottunk: „Jól vagy?” „Igen.” „Kell valami?” „Nem.” A csend közöttünk szinte tapintható volt.
Egy hét múlva Petra keresett meg.
– Néni… Gergő nagyon rosszul érzi magát. Úgy érzi, sosem lesz elég jó neked. Nem akarunk veszekedni… de szeretném, ha tudná: én tényleg szeretem őt.
A könnyeim kicsordultak. Vajon tényleg csak magamat védem? Vagy tényleg őket is?
Végül leültem Gergővel beszélgetni.
– Fiam… Nem akarom elvenni tőled az önállóságot. Csak azt szeretném, ha tudnád: bármit is döntesz, én itt leszek neked. De kérlek… gondold át még egyszer.
Gergő bólintott. Láttam rajta: most először érti meg igazán az aggodalmamat.
Végül úgy döntöttek: maradnak Pesten még egy évig albérletben. Elfogadták a segítségemet – de megígérték: jövő nyáron újra beszélünk róla.
Azóta is sokszor eszembe jut: vajon jól tettem? Nem kellett volna hagynom őket hibázni? Vagy tényleg megóvtam őket egy rossz döntéstől?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a határ, ahol már engedni kell a gyereknek saját utat járni?