„Anya, jobb lenne, ha nem jönnél el az esküvőmre” – Egy anya szíve darabokra hullik

„Anya, jobb lenne, ha nem jönnél el az esküvőmre.”

A telefon a kezemben remegett, mintha minden idegszálam egyszerre feszült volna meg. A nappali sarkában álltam, a régi, kopott fotel mellett, ahol annyiszor ültem már, amikor a fiam, Gergő még kisgyerek volt. Most viszont a hangja idegenül csengett a vonal túlsó végén. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de a torkomban egy gombóc nőtt, amitől alig kaptam levegőt.

– Gergő, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.

– Anya, kérlek… – hallottam a sóhaját. – Nem akarok vitát. Lilla… szóval Lilla úgy érzi, jobb lenne így. Nem akarunk feszültséget az esküvőn.

Azt hittem, rosszul hallok. Lilla, a menyasszonya… Az a lány, akit én is próbáltam szeretni, akit befogadtam volna a családunkba. De mindig éreztem rajta valami távolságtartást, mintha sosem lennék elég jó anyósnak. És most itt volt ez a mondat: „jobb lenne, ha nem jönnél el”.

Leültem a fotelbe, és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha maga az időjárás is együtt gyászolt volna velem.

Aznap este órákig ültem mozdulatlanul. A férjem, Zoltán már régóta nincs velünk – öt éve vitte el egy hirtelen szívroham. Azóta Gergő volt mindenem. Persze voltak vitáink – melyik anya-fia kapcsolatban nincsenek? – de mindig azt hittem, hogy a szeretetünk mindennél erősebb.

A gondolataim visszarepítettek abba az időbe, amikor Gergő még kisfiú volt. Emlékszem, ahogy együtt sütöttük a palacsintát vasárnap reggelente. Emlékszem arra is, amikor először hozta haza Lillát. Akkor még reménykedtem, hogy egy új családtagot kapok. De valami mindig közénk állt. Talán én voltam túl óvatos? Túl kritikus? Vagy csak féltem attól, hogy elveszítem őt?

Másnap reggel felhívtam Évát, a húgomat.

– Képzeld el – mondtam neki remegő hangon –, Gergő azt kérte, ne menjek el az esküvőjére.

Éva hallgatott egy pillanatig.

– Ez borzalmas… De mi történt köztetek?

– Nem tudom – suttogtam. – Talán túl sokat szóltam bele az életébe. Talán Lilla tényleg nem bír engem…

Éva próbált vigasztalni, de éreztem rajta is a döbbenetet. A családunkban sosem voltak nagy viták – legalábbis nem ilyenek. Anyám mindig azt mondta: „A család mindennél fontosabb.” Most viszont úgy éreztem magam, mint egy idegen.

Az esküvő napján egyedül ültem otthon. Az asztalon ott állt egy boríték: Gergő meghívója. Néztem a nevemet rajta, és úgy éreztem, mintha valaki másnak szólt volna. A szomszédok is tudták, hogy ma van az esküvő – láttam rajtuk a sajnálkozó pillantásokat.

Délután csörgött a telefonom. Lilla anyja volt az.

– Edit vagyok – mutatkozott be hűvösen. – Csak szeretném megköszönni, hogy megértetted Gergő kérését.

A hangja éles volt és távolságtartó. Nem tudtam mit mondani.

– Remélem, idővel minden rendeződik – tette hozzá gyorsan.

Letettem a telefont. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak.

Este felhívtam Gergőt. Nem vette fel. Írtam neki egy üzenetet: „Szeretlek. Mindig itt leszek neked.” Nem jött válasz.

Napokig csak bolyongtam a lakásban. A barátnőim próbáltak kirángatni ebből az állapotból – Margit áthívott kávéra, Ildikó elvitt sétálni a Duna-partra –, de mindenhol csak azt éreztem: valamit végleg elveszítettem.

Egy hét múlva Gergő végre felhívott.

– Anya… Sajnálom – mondta halkan.

– Miért? – kérdeztem sírva. – Mit tettem rosszul?

– Nem tudom… csak… Lilla nagyon érzékeny mostanában. Félt attól, hogy összevesztek majd az esküvőn…

– Én sosem akartam bántani őt! – kiáltottam fel.

– Tudom… csak… most így alakult.

Hallgattunk. A csend mindent betöltött közöttünk.

– Szeretlek – mondtam végül.

– Én is téged – felelte halkan.

Letettem a telefont. Tudtam, hogy ez nem old meg semmit. De legalább hallottam a hangját.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat akartam? Túl kevés voltam? Vajon lehet még hidat építeni a családom romjai fölé?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sebet? Vagy örökre elveszítettem a fiamat?