„Anya, miért nem öleltél meg soha?” – Egy anya vallomása a csendről és a szeretetről

– Anya, miért nem öleltél meg soha? – kérdezte Zsófi halkan, miközben a konyhaasztalnál ülve kanalazta a teáját. A szavai úgy csaptak le rám, mint egy hirtelen vihar. Megállt a kezemben a kanál, és csak néztem rá, mintha idegen lenne. Pedig ő a lányom. Az én Zsófim, aki most harminchárom éves, két gyerek anyja, és mégis… olyan távolinak tűnt abban a pillanatban.

A konyhában csend lett. Kint az eső kopogott az ablakon, bent csak a szívem vert hangosan. Próbáltam visszagondolni: tényleg nem öleltem meg soha? Talán egyszer-egyszer, amikor kicsi volt, de… nem emlékszem. Vagy csak nem akarok emlékezni?

– Nem tudom – suttogtam végül. – Nem tudom, Zsófi.

Ő nem vádolt. Nem sírt. Csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amik annyira hasonlítanak az enyémre. Aztán elfordult, és belekortyolt a teájába.

A gondolataim visszarepítettek a múltba. Az én anyám, Ilona, sosem ölelt meg. Szigorú asszony volt, mindig dolga akadt: főzött, mosott, dolgozott a gyárban. Ha sírtam, azt mondta: „Ne hisztizz, Éva! Az élet nem habos torta.” Soha nem mondta, hogy szeret. Soha nem simogatta meg a hajam. Talán ezért lettem én is ilyen? Vagy csak kifogásokat keresek?

Zsófi gyerekkora is eszembe jutott. Amikor megszületett, annyira féltem mindentől. Attól, hogy rossz anya leszek. Hogy elrontom. Hogy nem tudok majd mindent megadni neki. A férjem, Laci sokat dolgozott – buszsofőr volt –, én pedig otthon maradtam Zsófival. Sokat sírt csecsemőként. Néha órákig ringattam a kiságy mellett állva, de valahogy sosem tudtam igazán közel engedni magamhoz.

Aztán jöttek az óvodás évek: Zsófi mindig bújt volna hozzám, de én mindig siettem valahova. „Most nem érek rá!” – mondtam neki túl sokszor. Azt hittem, majd felnőttként megérti.

Most itt ül velem szemben, felnőttként, és mégis ezt kérdezi.

– Te szerettél engem? – kérdezte halkan.

– Persze hogy szerettelek! – vágtam rá túl gyorsan.

– Akkor miért nem mutattad ki? – nézett rám újra.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott bénultan.

Aztán eszembe jutott egy régi karácsony. Zsófi hatéves lehetett. Egy babát kért ajándékba, de mi csak egy könyvet tudtunk venni neki. Emlékszem, mennyire csalódott volt. Akkor is csak annyit mondtam: „Majd jövőre.” Nem öleltem meg, nem vigasztaltam meg igazán.

– Én… nem tanultam meg ölelni – mondtam végül rekedten.

Zsófi bólintott.

– Tudod, anya, én mostanában sokat gondolkodom ezen. Hogy én se tudom mindig kimutatni a szeretetem a gyerekeimnek. Néha félek, hogy ugyanazt csinálom velük, amit te velem.

A szívem összeszorult. Mit adtam tovább? Egy örökölt hidegséget? Egy generációkon átívelő csendet?

– Sajnálom – mondtam halkan.

Zsófi elmosolyodott.

– Nem haragszom rád. Csak szeretném érteni.

A könnyeim kicsordultak. Nem sírtam évek óta. Most mégis ott ültem a konyhában, hatvanhárom évesen, és sírtam a lányom előtt.

– Én is szeretnék változni – mondtam neki remegő hangon.

Zsófi átnyúlt az asztalon és megszorította a kezem.

– Még nem késő – mondta csendesen.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hányan nőttünk fel úgy, hogy nem kaptunk ölelést? Hányan adjuk tovább ezt a csendet?

Másnap reggel Zsófi eljött hozzám a gyerekekkel. Amikor elindultak haza, odaléptem hozzá és félénken átöleltem. Ő visszaölelt – erősen és hosszan.

Most már tudom: lehet újrakezdeni. Lehet tanulni szeretni – még hatvan felett is.

Vajon hányan hordozzuk magunkban ezt a kimondatlan hiányt? Ti is éreztétek már ezt?