„Anya, te tetted tönkre a családomat!” – Egy magyar édesanya vallomása

„Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Márk!” – kiáltottam fel, miközben a kezem remegett a mosogatórongyon. A konyhaasztalnál álltunk, a régi panelban, ahol felnőtt. A fiam arca vörös volt a dühtől. „Anya, te tetted tönkre a családomat! Miattad költözött el Zsófi!”

A szívem összeszorult. Hogy lehet, hogy idáig jutottunk? Csak annyit kértem Zsófitól, a menyemtől, hogy segítsen elmosogatni a vasárnapi ebéd után. Nem kiabáltam vele, nem követeltem semmit, csak halkan megkérdeztem: „Zsófi, segítenél elmosogatni? Fáj a derekam.” Ő rám nézett, mintha valami szörnyűséget mondtam volna. „Majd később” – felelte, és bement a nappaliba telefonozni. Én pedig egyedül álltam ott a mosatlan hegyekkel.

Márk akkor még semmit sem szólt. De másnap este felhívott: „Anya, Zsófi nagyon rosszul érzi magát nálatok. Úgy érzi, hogy állandóan kritizálod.” Ledermedtem. Én? Kritizálom? Hiszen csak azt szeretném, ha egy kicsit segítene! Egész életemben dolgoztam – reggel hatkor keltem, vittem őt iskolába, főztem, mostam rájuk. Most ötvenhét éves vagyok, fáj mindenem. Nem lehetne, hogy néha valaki más is kivegye a részét?

Aztán jött az igazi vihar. Egy hét múlva Márk bejelentette: „Zsófi elköltözik. Azt mondja, nem bírja tovább.” Aznap este órákig ültem a sötét konyhában. A hűtő zúgott, az óra kattogott. A gondolataim csak körbe-körbe jártak: Hol rontottam el? Túl sokat vártam el? Vagy tényleg olyan szörnyű anyós vagyok?

Másnap reggel felhívtam a nővéremet, Ildikót. „Te mit csinálnál?” – kérdeztem sírva. „Én is átmentem ezen” – sóhajtott. „A fiatalok másképp gondolkodnak. Nekik nem természetes, hogy segítenek.”

De én nem tudtam elfogadni ezt. Az én anyám is mindig azt mondta: „A család összetart.” Miért érzem most úgy, hogy minden szétesik?

Egy héttel később Márk beállított hozzám. Az arca komor volt. „Anya, beszélnünk kell.” Leültünk egymással szemben. „Zsófi azt mondja, hogy sosem fogadod el olyannak, amilyen. Hogy mindig azt várod el tőle, amit te csináltál.”

„De hát csak egy tányért kértem tőle!” – fakadtam ki.

„Neki ez több ennél” – felelte Márk halkan. „Úgy érzi, hogy sosem lesz elég jó neked.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. „Én csak segíteni akartam…”

Márk felállt. „Most egy ideig nem jövünk át. Zsófinak idő kell.”

Azóta eltelt három hónap. Az unokámat sem láttam azóta. A lakás üres és csendes. Minden nap azon gondolkodom: tényleg én vagyok a hibás? Lehet, hogy túl sokat vártam el? Vagy csak rosszkor szóltam rosszat?

A szomszédasszonyom, Marika néni is mondta: „Régen mindenki segített otthon. Ma már más világ van.” De nekem ez nem vigasz.

Egyik este Márk felhívott: „Anya, beszélhetnénk?” Reménykedve vártam a hangját. De csak annyit mondott: „Szeretném, ha elfogadnád Zsófit olyannak, amilyen.”

Mit jelent ez? Hogy soha többé nem kérhetek tőle semmit? Hogy mindent magamnak kell csinálnom? Vagy csak azt várják el tőlem, hogy csendben maradjak?

A barátnőm, Ági szerint túl sokat adtam fel magamból a családért. Most pedig nincs senkim.

Néha azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, máshogy csinálnám? Vagy egyszerűen csak ilyen az élet – mindent odaadunk a gyerekeinknek, aztán amikor szükségünk lenne rájuk, már nincs helyünk az életükben?

Ti mit gondoltok? Tényleg én vagyok a hibás? Vagy egyszerűen csak túl nagy lett a szakadék köztünk és a fiatalok között?