„Anya, tizenöt év után a fiam azt mondta: Nem tudom, megérte-e három gyereket vállalni” – Egy magyar család széthullásának története
– Anya, nem tudom, megérte-e három gyereket vállalni. – Ezek voltak Gergő szavai azon a szürke novemberi estén, amikor a konyhaasztalnál ültem, kezemben a teásbögrével, és próbáltam nem sírni. A gőz felszállt a csészéből, de én csak a fiam arcát néztem, azt az arcot, amit tizenöt éve minden reggel mosolyogva simogattam meg. Most idegen volt. Hideg. Távoli.
– Gergő, ezt hogy érted? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.
– Úgy, hogy… lehet, hogy mindent elrontottam. Hogy nem ezt akartam. Hogy… lehet, hogy sosem akartam családot. – A szavai úgy csapódtak belém, mint egy kés. A másik szobában ott játszottak az unokáim: Zsófi, Bence és a kis Lili. Az én büszkeségeim. Az én örömeim.
Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és hallgattam, ahogy Gergő tovább beszél:
– Fáradt vagyok, anya. Folyton csak dolgozom, aztán itthon is csak gond van. Eszterrel már hónapok óta nem beszélünk rendesen. Mindenki csak követel tőlem valamit. A gyerekek is. És néha… néha úgy érzem, mintha csapdába estem volna.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam, hogy lássa. De Gergő felállt, és csak annyit mondott:
– Sajnálom, anya. Nem tudom, mit csináljak.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, úgy éreztem magam, mint egy hajótörött a Dunán: sodródom az árral, de nincs kapaszkodó.
Pedig mindent megtettem ezért a családért. A férjemmel, Bélával fiatalon házasodtunk össze egy kis alföldi faluban. Nem volt könnyű életünk: panelban kezdtük Szolnokon, aztán évekig spóroltunk egy saját házra Tiszaújvárosban. Mindig azt mondtam magamnak: ha lesznek gyerekeim, mindent megadok nekik, amit én nem kaptam meg.
Gergő volt az elsőszülöttem. Okos volt, érzékeny és mindig segített a testvéreinek: Dórának és Balázsnak. Eszterrel az egyetemen ismerkedtek meg Debrecenben – szép lány volt, csendes és szorgalmas. Amikor összeházasodtak, azt hittem, végre minden rendben lesz.
De az élet nem ilyen egyszerű. Az első gyerek után Eszter otthon maradt – GYES-en volt évekig –, Gergő pedig két munkahelyen dolgozott: nappal egy informatikai cégnél volt rendszergazda, este pedig pizzát szállított ki Debrecenben, hogy kijöjjenek a hitelből. Mindig fáradt volt. Egyre többet panaszkodott.
Aztán jött a második gyerek – Bence –, majd a harmadik: Lili. Én is segítettem nekik amennyit tudtam: főztem rájuk hétvégente, vittem a gyerekeket óvodába, amikor Eszter beteg lett. De Gergő egyre zárkózottabb lett.
Egy nap Eszter hívott fel sírva:
– Anyuka… nem tudom már mit csináljak Gergővel. Alig beszél hozzám. Folyton csak telefonozik vagy dolgozik. Néha napokig nem látom mosolyogni.
Próbáltam beszélni vele:
– Fiam, mi bánt? Miért vagy ilyen távol? – kérdeztem egy vasárnapi ebéd után.
– Semmi bajom – felelte kurtán –, csak fáradt vagyok.
De tudtam, hogy valami nincs rendben.
Aztán egy este Dóra szólt nekem:
– Anya, láttad Gergőt mostanában? Olyan furcsa lett…
– Igen… aggódom érte.
– Szerinted van valakije?
Ez a gondolat úgy vágott belém, mint egy villámcsapás. Nem akartam elhinni. De ahogy telt az idő, egyre több jelet vettem észre: késői hazajárás, titkos telefonhívások…
Egyik este Eszter zokogva állított be hozzám:
– Anyuka… Gergő megcsalt engem.
Összeomlott bennem minden. Hogy lehet ez? Az én fiam? Az a fiú, akit becsületre neveltem? Aki mindig segített másokon?
Másnap reggel felhívtam Gergőt:
– Fiam… igaz ez?
Sokáig hallgatott a vonalban.
– Igen… Anya… Sajnálom… De nem bírom tovább ezt az életet. Úgy érzem, megfulladok ebben a családban.
– És a gyerekeid? Eszter? Mi lesz velük?
– Nem tudom… Talán jobb lenne mindenkinek külön…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.
Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl nagy terhet tettem rá? Vagy egyszerűen ilyen az élet ma Magyarországon? Hogy egy férfi harmincnyolc évesen már kiégettnek érzi magát? Hogy három gyerek csak teher?
A családunk széthullott. Eszter elköltözött a gyerekekkel az anyjához Hajdúszoboszlóra. Gergő albérletbe ment Debrecenben – azt mondja, új életet akar kezdeni egy másik nővel. Dóra és Balázs sem értik: „Anya… mi történt velünk?”
A faluban mindenki suttog: „Láttad? A Gergőék elváltak… három gyerek… szegény Eszter…”
A templomban is csak lesütött szemmel járok mostanában. Régen büszke voltam rájuk – most szégyellem magam.
A legnehezebb az unokákkal találkozni. Zsófi egyszer megkérdezte:
– Mama… apa miért nem jön már haza?
Mit mondhatnék neki? Hogy apa elfáradt? Hogy már nem akar családot?
Minden este imádkozom értük. Hogy Gergő megtalálja önmagát – hogy Eszter megbocsásson neki – hogy a gyerekek ne sérüljenek bele ebbe az egészbe.
Néha azon gondolkodom: talán túl sokat várunk el egymástól ebben az országban. Hogy egy férfinak mindent bírnia kell: munkát, családot, hitelt, elvárásokat… És ha nem bírja? Akkor mindenki őt hibáztatja?
Vagy én hibáztam el mindent? Túl sokat akartam? Túl keveset figyeltem rájuk?
Most itt ülök a konyhában egyedül – és csak azt kérdezem magamtól: lehet még ebből újra család? Vagy örökre elveszett minden?
Ti mit gondoltok? Hol rontja el egy anya – vagy egy férj – vagy maga az élet? Meg lehet bocsátani ekkora árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?