„Anya, ugye nem adsz vissza?” – Egy örökbefogadott kisfiú története

– Anya, ugye nem adsz vissza? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel a bögre fülét szorongattam. A hangom remegett, mint minden alkalommal, amikor valami fontosat akartam mondani. Judit néni, az új anyukám, éppen a mosogatót törölgette, de a mozdulata megállt a levegőben.

– Miért kérdezed ezt, Marci? – fordult felém, és a szemében valami furcsa csillogást láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszik-e vagy csak meglepődött.

Nem válaszoltam rögtön. Hét éves vagyok, de néha úgy érzem, mintha már felnőtt lennék. Az elmúlt két évben három családnál éltem. Mindegyiknél azt mondták, hogy szeretnek, de aztán mindig történt valami: egyszer túl sokat sírtam éjszaka, másszor nem tudtam beilleszkedni az iskolába. Aztán jött a csomagolás, a szociális munkás néni, és az új hely.

Az igazi anyukámra már alig emlékszem. Csak arra, hogy volt egy kistestvérem, Bence, akitől elválasztottak, amikor bekerültünk a rendszerbe. Azóta is minden este imádkozom érte. Néha azt álmodom, hogy újra együtt vagyunk.

Judit néni leült mellém. – Marci, miért gondolod, hogy visszaadnálak? – kérdezte halkan.

Összeszorítottam a szám. – Mert… mert múltkor is azt mondták, hogy jó leszek, csak maradhassak. De aztán mégis elvittek. Én… én tényleg próbálok jó lenni! – A hangom elcsuklott.

Judit néni megfogta a kezem. – Nem foglak visszaadni. Itt maradsz velünk. Ez az otthonod.

De én nem tudtam hinni neki. Minden reggel úgy keltem fel, hogy féltem: ma jönnek értem. Az iskolában is nehéz volt. A többiek tudták, hogy „állami gondozott” vagyok. Volt, aki csúfolt emiatt. Egyszer egy fiú azt mondta: „Neked nincs is igazi anyukád.” Hazafelé sírtam.

Otthon próbáltam mindent jól csinálni: segítettem teríteni, összepakoltam a játékaimat, még a matek házit is megcsináltam magamtól. De néha kiborultam. Volt egy este, amikor Judit néni rám szólt, hogy ne ugráljak az ágyon. Olyan dühös lettem, hogy becsaptam az ajtót és sírva fakadtam.

Másnap reggel bocsánatot kértem tőle.

– Sajnálom… Nem akartam rossz lenni… – motyogtam.

Ő csak megsimogatta a fejemet.

– Tudod, Marci, nem baj, ha néha mérges vagy. Itt maradhatsz akkor is.

De én még mindig féltem.

A legrosszabb az volt, amikor Bencéről álmodtam. Egyik este odamentem Judit nénihez.

– Anya… – suttogtam először így neki. Meglepődött, de nem szólt semmit.

– Szerinted… Bence jól van? – kérdeztem.

– Nem tudom biztosan – felelte halkan –, de megpróbálok utánajárni.

Aznap este először éreztem egy kis reményt.

A következő hetekben Judit néni tényleg mindent megtett: beszélt a gyámhivatallal, próbált információt szerezni Bencéről. Végül megtudtuk: Bence egy másik családhoz került vidékre.

– Talán egyszer találkozhattok – mondta Judit néni biztatóan.

Ettől kezdve minden este arról álmodoztam, hogy egyszer újra együtt leszünk.

Az iskolában is kezdtek javulni a dolgok. Egyre több barátom lett: Zsófi segített a rajzban, Gergővel fociztunk a szünetben. De még mindig volt bennem egy félelem: ha valamit elrontok, elveszíthetek mindent.

Egy nap Judit néni leült mellém vacsora után.

– Marci – mondta komolyan –, szeretném hivatalosan is örökbe fogadni téged. Mit gondolsz?

Először nem értettem pontosan. Aztán rájöttem: ez azt jelenti, hogy végleg itt maradhatok.

– Akkor… akkor már tényleg az anyukám leszel? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Igen – mosolygott –, ha te is szeretnéd.

Ráborultam és sírtam. Soha nem sírtam még így: egyszerre volt benne öröm és félelem is.

Azóta eltelt egy év. Már nem félek reggelente. Judit néni tényleg az anyukám lett: együtt sütünk palacsintát vasárnaponként, és minden este mesét olvas nekem lefekvés előtt. Néha még mindig hiányzik Bence, de már tudom: van otthonom.

Néha azon gondolkodom: vajon hány gyerek lehet még most is olyan helyen, ahol minden nap attól félnek, hogy újra el kell menniük? Miért olyan nehéz elhinniük nekünk, hogy valaki tényleg szerethet minket csak úgy?

Ti mit gondoltok? Lehet valaha teljesen elmúlni ez a félelem? Vagy örökre ott marad bennünk?