„Anya, vegyél fel nekem hitelt” – Egy anya vallomása a hitről, családról és a legnehezebb döntésről

– Anya, kérlek… csak most az egyszer! – Zoli hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A keze idegesen dobolt a viaszosvásznon, amit még anyámtól örököltem. A szívem hevesen vert, mintha előre éreztem volna, hogy ez a beszélgetés mindent megváltoztat.

– Zoli, nem értem… Hitel? Miért? – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elárulta az aggodalmamat.

– Anya, ha most nem segítesz, elveszítem mindent. A lakást, amit annyi évig fizettem… Tudom, hogy nem könnyű, de neked még van jó hitelképességed. Csak egy aláírás kellene…

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. A fiam, akit egyedül neveltem fel, most azt kéri tőlem, hogy vegyek fel érte egy többmilliós hitelt. Egy pillanatra minden emlék átvillant az agyamon: az első lépései, amikor először mondta ki azt, hogy „anya”, az éjszakák, amikor lázas volt és én virrasztottam mellette. Most pedig itt ül velem szemben, 34 évesen, és kétségbeesetten néz rám.

– Zoli… – kezdtem halkan. – Tudod, hogy mennyit dolgoztam ezért a lakásért? Hogy mennyi mindent feladtam érted? Nem akarom elveszíteni…

– Nem fogod! Esküszöm! Csak most kellene egy kis segítség. Már van egy új munkám, vissza fogom fizetni! – próbált meggyőzni, de láttam rajta a félelmet.

A férjem tíz éve halt meg. Azóta minden felelősség rám szakadt. Azt hittem, ha Zolit becsületesen nevelem, ha mindent megadok neki, akkor majd boldogulni fog. De az élet nem ilyen egyszerű. Az utóbbi években egyre többször keveredett bajba: először csak kisebb kölcsönök, aztán egy sikertelen vállalkozás… Most pedig itt tartunk.

Aznap este órákig ültem a sötétben. A lakás csendjét csak a régi falióra kattogása törte meg. Imádkoztam. Nem vagyok különösebben vallásos, de ilyenkor mindig Istenhez fordulok. „Uram, adj erőt! Mutasd meg az utat!” – suttogtam magamban.

Másnap reggel Zoli már korán ott volt. A szemében remény és félelem keveredett.

– Gondolkodtál rajta? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem. – De tudod, hogy ez mit jelentene? Ha nem tudod fizetni, mindent elveszíthetünk. Nem csak te… én is.

– Tudom… De anya, hidd el nekem! Most tényleg más lesz! – könyörgött.

A testvéremmel, Évával is beszéltem. Ő mindig szókimondó volt.

– Ne csináld! – mondta határozottan. – Zoli már többször kihasznált téged. Meddig akarod még menteni? Egyszer neki is fel kell nőnie!

– De hát ő a fiam… – suttogtam könnyes szemmel.

– És te vagy az anyja! De nem áldozhatod fel magad érte örökké! Gondolj magadra is! – vágott vissza Éva.

Napokig őrlődtem. Zoli minden nap hívott vagy beállított hozzám. Egyik este sírva tört ki:

– Anya, ha most nem segítesz, vége mindennek! Nem bírom tovább…

A szívem majd megszakadt. Láttam rajta az igazi kétségbeesést. De ott volt bennem Éva hangja is: „Egyszer neki is fel kell nőnie!”

Vasárnap templomba mentem. Leültem hátul, és csak néztem a gyertyákat. Az atya arról beszélt a prédikációban: „A szeretet néha nemet mondani is tud.” Ezek a szavak úgy ütöttek szíven, mintha nekem szóltak volna.

Hazafelé menet eldöntöttem: beszélek Zolival.

Este leültünk egymással szemben.

– Zoli… Szeretlek téged. Mindennél jobban. De most nemet kell mondanom. Nem tudom vállalni ezt a hitelt. Félek… Félek attól, hogy mindent elveszítek. És attól is félek, hogy ha mindig megmentenek, sosem tanulod meg igazán felelősséget vállalni.

Zoli először dühös lett.

– Te sosem bízol bennem! Mindig csak azt nézed, mi lehet a rosszabb!

– Nem igaz… Pont azért mondok nemet, mert szeretlek – válaszoltam halkan.

Sokáig nem szólt semmit. Aztán felállt és elment. Napokig nem hallottam róla. Minden este sírtam. Bűntudatom volt: vajon jó anya vagyok-e így? Vajon tényleg segítettem neki ezzel?

Egy hét múlva Zoli felhívott.

– Anya… Igazad volt. Találtam egy másik megoldást. Ne haragudj…

Akkor éreztem először megkönnyebbülést hosszú idő után. Talán tényleg jól döntöttem.

Most itt ülök a régi konyhaasztalnál és azon gondolkodom: Vajon hány anya van még Magyarországon, aki ilyen helyzetbe kerül? Vajon meddig kell segítenünk a gyerekeinket – és mikor jön el az idő, hogy hagyjuk őket hibázni?