Anyám eladta a nagymama házát a hátam mögött – azt hittem, a család szent dolog
– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted velem! – kiáltottam anyámra, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Anyám csak lesütötte a szemét, és halkan annyit mondott: – Nem volt más választásom, Zsuzsi.
Gyerekkorom óta abban a házban nőttem fel, ahol minden nyár a nagymama kertjében telt. A bodzaillat, a régi diófa árnyéka, és az öreg, nyikorgó padló – ezek voltak az én gyökereim. Anyám mindig azt mondta: „Ez lesz egyszer a tiéd, kislányom. Ez a mi helyünk.” Hittem neki. Hittem abban, hogy a család összetart, hogy vannak dolgok, amik örökek.
Aztán egy nap, amikor már felnőttként Budapesten éltem, egy levél várt otthon. Egy ügyvédi levél. Először azt hittem, valami tévedés. De nem volt az. A házat eladták. Az én tudtom nélkül. Az én beleegyezésem nélkül. Az én álmom nélkül.
Azonnal hívni kezdtem anyámat. Napokig nem vette fel. Végül egy vasárnap délután visszahívott. A hangja fáradt volt, idegen. – Zsuzsi, kérlek, ne haragudj rám…
– Hogy tehetted ezt? – szakadt ki belőlem. – Megígérted! Mindig azt mondtad, hogy ez a miénk! Hogy ez lesz az otthonom!
– Tudom… de nem tudtam mást tenni. Annyi adósságunk volt… A bank már fenyegetett…
– Miért nem mondtad el? Miért nem kérdeztél meg? Miért nem bíztál bennem?
Csend lett. Csak a vonal zúgott. Aztán anyám sírni kezdett. Olyan sírással, amit még sosem hallottam tőle.
Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Hogy lehet az, hogy egy anya így cselekszik? Hogy lehet az, hogy egy család ennyire szétesik?
Másnap hazautaztam Szentendrére. A ház előtt már ott állt egy idegen autó. Egy fiatal pár pakolt be dobozokat a verandára. Az én gyerekkori szobámba mentek be – most már az övék volt minden emlék.
Anyám bent várt rám. Fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna pár hét alatt.
– Zsuzsi, kérlek… – kezdte.
– Ne kérj bocsánatot – vágtam közbe. – Csak mondd el az igazat!
Leültünk egymással szemben. Anyám keze remegett.
– Amikor apád meghalt… minden rám szakadt. A hitelek, a számlák… Próbáltam mindent megoldani egyedül. Nem akartalak terhelni vele… Azt hittem, majd valahogy megoldom… De nem ment.
– És ezért inkább eladtad azt az egyetlen dolgot, ami összekötött minket? – kérdeztem keserűen.
– Nem volt más választásom…
– Mindig van választás! Legalább beszélhettél volna velem! Segíthettem volna! Eladhattuk volna együtt… vagy megtarthattuk volna valahogy…
Anyám csak sírt tovább. Én pedig ott ültem vele szemben, és éreztem, ahogy valami végleg eltörik bennem.
A következő hetekben minden megváltozott. Már nem hívtam fel anyámat minden nap. Már nem mentem haza hétvégente. A családi ünnepek is üresek lettek – mintha csak díszletek lennének egy régi életből.
A barátaim próbáltak vigasztalni.
– Zsuzsi, ne haragudj rá ennyire… Biztos nagyon nehéz lehetett neki is… – mondta Eszter.
– De miért nem bízhatunk egymásban? Miért kell mindent titokban csinálni? – kérdeztem újra és újra.
A munkahelyemen is feszültebb lettem. Minden apróság kiborított. Egyik este Gábor, a párom leült mellém.
– Szeretlek, Zsuzsi… de nem hagyhatod, hogy ez felemésszen…
– Nem értesz meg! Ez nem csak egy ház volt! Ez volt az otthonom! Ez volt minden emlékem!
– Tudom… de talán új emlékeket kell teremtenünk… együtt.
Sokáig nem szóltam semmit. Csak ültem mellette és sírtam csendben.
Azóta eltelt fél év. Anyámmal ritkán beszélek. Még mindig fáj minden szóváltásunk. Néha azon kapom magam, hogy hiányzik neki írni egy üzenetet – de aztán eszembe jut az árulás érzése.
A nagymama háza most másoké. Néha elmegyek előtte biciklivel – látom az új virágokat az ablakban, hallom a gyerekzsivajt a kertből. Az én gyerekkorom már csak emlék.
De vajon tényleg csak ennyi lenne a család? Egy ház? Egy ígéret? Vagy valami több?
Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?