„Anyám elárult, mindent a húgomra hagyott” – Egy örökségi vita története

– Nem gondolod, hogy most már ideje lenne tisztázni, kié lesz az a lakás? – kérdezte Anna, a húgom, miközben a konyhaasztalnál ültünk anyánk temetése után két nappal. A kávé kihűlt a bögrében, a gyász súlya pedig ránehezedett minden szóra.

Nem tudtam válaszolni. A lakás, ahol most is ültem, az otthonom volt. Itt nőttem fel, itt tanultam meg biciklizni az udvaron, itt sírtam először szerelmi bánat miatt. Azt hittem, ez az én biztos pontom marad az életben. De Anna hangja kemény volt, mintha már eldöntötte volna, hogy ez most az övé lesz.

– Miről beszélsz? – kérdeztem halkan.

– Anyu mindent rám hagyott – mondta, és letette elém a végrendelet másolatát. A nevem sehol sem szerepelt. Csak Anna. Minden: a lakás, a nyaraló Balatonon, még a nagymama ékszerei is.

A világ megállt egy pillanatra. Az emlékek, amelyek eddig melegséget adtak, most mintha mind elárultak volna. Anyám mindig azt mondta: „Ti ketten vagytok a legfontosabbak nekem.” Akkor miért?

– Ez valami tévedés – suttogtam.

Anna vállat vont. – Nem tudom, mit mondjak. Anyu így akarta. Talán azért, mert te úgyis jobban boldogulsz. Mindig is te voltál az okosabb, erősebb…

A szavak élesebbek voltak bármilyen késnél. Az igazság az volt, hogy sosem éreztem magam erősebbnek vagy okosabbnak. Mindig próbáltam megfelelni anyám elvárásainak: jó jegyek, jó munka, rendes élet. Anna viszont mindig bajba keveredett: rossz társaság, sikertelen kapcsolatok, pénzügyi gondok.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre: anyám furcsa pillantásaira, amikor Annáról beszéltünk; arra, ahogy mindig mentegette őt előttem; arra, hogy sosem kérdezte meg tőlem, hogy vagyok igazán.

Másnap Anna újra felhívott.

– Szeretném, ha minél előbb kiköltöznél – mondta határozottan. – Szükségem van a pénzre. El akarom adni a lakást.

– Ez nem lehet igaz – mondtam dühösen. – Itt élek tíz éve! Hogy teheted ezt?

– Nem én tehetek róla! – kiabált vissza. – Anyu döntött így! Nekem is nehéz!

De nem volt nehéz neki. Láttam rajta: végre ő van előnyben. Végre ő az, aki nyer.

A családunk széthullott. A nagynéném próbált közvetíteni:

– Beszéljetek egymással! Ne hagyjátok, hogy egy lakás tönkretegye a kapcsolatotokat!

De mit lehet mondani annak, aki elvette tőled az otthonodat? Hogyan lehet megbocsátani annak, aki nem állt ki melletted?

Hetekig harcoltam ügyvédekkel, próbáltam bizonyítani, hogy anyám nem volt beszámítható az utolsó hónapokban. De mindenki csak sajnálkozva nézett rám:

– A végrendelet érvényes – mondta az ügyvéd. – Nincs mit tenni.

Közben Anna beköltözött a lakásomba. Az én ágyamban aludt, az én könyveimet pakolta el dobozokba. Minden tárgy egy újabb szúrás volt a szívembe.

A barátaim próbáltak vigasztalni:

– Majd lesz új otthonod! Nem a falak számítanak!

De ők nem értették. Ez nem csak egy lakás volt. Ez volt az életem maradéka abból az időből, amikor még hittem abban, hogy a család összetart.

Egy este Anna felhívott.

– Sajnálom – mondta halkan. – De nekem tényleg szükségem van erre. Nem tudom máshogy elkezdeni újra.

– És én? – kérdeztem sírva. – Nekem ki segít újrakezdeni?

Csend lett a vonalban.

Most egy albérletben ülök valahol Zuglóban. Minden reggel arra ébredek, hogy idegen falak vesznek körül. Az anyám arca néha megjelenik álmomban: mosolyog rám, mintha minden rendben lenne.

De semmi sincs rendben.

Vajon tényleg ennyit ér egy testvéri kapcsolat? Megéri-e egy örökség miatt örökre elveszíteni azt az embert, akivel együtt nőttél fel? Várom a ti történeteiteket is…