„Anyám hetvenéves lett, hazahoztam – de hamar rájöttem, hogy hibáztam”

– Nem akarok senkinek a terhére lenni! – csattant fel anyám, miközben a bőröndjét a nappali közepére tette. A hangja élesen visszhangzott a háromszobás lakásban, ahol eddig minden a megszokott rendben zajlott. Most azonban minden megváltozott.

Aznap reggel még azt hittem, helyesen döntöttem. Anyám hetvenéves lett, és mióta apám meghalt, egyedül élt a régi panelban Kőbányán. A testvérem Németországban dolgozik, én pedig úgy éreztem, kötelességem, hogy magamhoz vegyem. Férjem, Gábor – akit mindenki csak Gabinak hív – támogatta az ötletet, bár tudtam, hogy a munkája miatt ritkán van otthon, így minden rám hárul majd.

A gyerekeim, Dóri és Marci, vegyes érzelmekkel fogadták a hírt. Dóri tizenhat éves, lázadó kamasz, Marci tizenkettő, ő még inkább örült a nagymamának. – Legalább lesz, aki palacsintát süt nekünk! – mondta lelkesen. Én csak mosolyogtam, de belül szorongtam.

Az első napokban mindenki igyekezett kedves lenni. Anyám próbált beilleszkedni: reggelente már hatkor felkelt, hangosan csörömpölt a konyhában, főzte a kávét, és mindenkit felébresztett. – Régen is így volt! – mondta mentegetőzve. Dóri azonban egyre ingerültebb lett. – Nem lehetne csendben maradni? – szólt rá egyik reggel. Anyám megsértődött, egész nap nem szólt hozzánk.

A feszültség napról napra nőtt. Anyám mindent kritizált: miért nem főzök rendes levest, miért hagyom szanaszét a cipőket az előszobában, miért engedem Dórit ennyit telefonozni. Egy este Gabi hazaért a munkából – ritka pillanat volt –, és anyám rögtön rázúdította a panaszait.

– Régen nem így nevelték a gyerekeket! – mondta Gabi felé fordulva. – Te is túl engedékeny vagy! Gabi csak fáradtan legyintett: – Anya, most tényleg ezt kell? Egész nap dolgoztam…

Éjjelente nem tudtam aludni. Hallgattam anyám halk sírását a vendégszobából. Egyszer bementem hozzá.

– Miért sírsz? – kérdeztem halkan.
– Nem kellett volna idejönnöm – suttogta. – Látom, hogy csak terhet jelentek.
– Nem igaz! – próbáltam vigasztalni, de magam sem hittem el teljesen.

A helyzet csak romlott. Dóri egyre többször maradt ki este, Marci is visszahúzódott. Egyik délután Dóri kiabálva jött haza:

– Elegem van ebből az egészből! Miért kell nekünk mindent feladni csak azért, mert nagyi itt van?

Anyám ezt meghallotta. Másnap reggel összepakolta a bőröndjét.

– Hazamegyek – jelentette be csendesen.
– De hát… – kezdtem volna tiltakozni.
– Nem akarok széthúzást okozni – mondta határozottan.

Gabi is próbálta marasztalni:
– Mama, ne menj el! Majd összeszokunk!
De anyám hajthatatlan volt.

Aznap délután visszavittem Kőbányára. Az autóban egyikünk sem szólt egy szót sem. Amikor elbúcsúztunk, anyám csak ennyit mondott:
– Sajnálom, hogy így alakult.

Hazafelé végig sírtam. Otthon csend volt. Dóri bocsánatkérően nézett rám:
– Anya… én nem akartam…
– Tudom – feleltem halkan.

Azóta minden héten meglátogatom anyámat. De valami végleg megváltozott bennem. Vajon lehet-e egyszerre jó anya, feleség és lánya? Vagy mindig választanunk kell? Ti mit tennétek a helyemben?