Anyám könnyei között: Hogyan választottam a saját utamat
– Nem, anya! Nem megyek orvosira! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kezem remegett a feszültségtől. Anyám szemei könnyben úsztak, ahogy rám nézett. – Zsófi, ezt nem teheted velem! Gondolj bele, mennyit dolgoztunk ezért! Apád is ezt akarta volna…
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek egy őszi napon. Apám emlékét mindig fegyverként használta ellenem, mintha az ő álmait nekem kéne továbbvinnem. De én már régóta éreztem, hogy nem az orvosi egyetem az én utam. Mindig is rajzolni szerettem, festeni, színekkel és formákkal játszani. Amikor ecsetet fogtam a kezembe, elfelejtettem a világ minden gondját.
Anyám azonban sosem értette ezt. – A festészetből nem lehet megélni! – mondogatta újra és újra. – Nézd meg a szomszéd Katit! Az ő lánya is orvos lett, most mennyire büszkék rá! Te is lehetnél valaki…
De én már eldöntöttem. Aznap este becsaptam magam mögött a szobám ajtaját, és sírva dőltem az ágyamra. A falon ott lógtak a saját festményeim: egy balatoni naplemente, egy régi pesti utca, anyám arca fiatalon. Mindegyik képbe beletettem egy darabot magamból, de anyám sosem nézte meg őket igazán.
Másnap reggel csend volt a lakásban. Anyám nem szólt hozzám, csak némán pakolta a reggelit az asztalra. A rádióból halk zene szólt, de a levegőben ott vibrált a kimondatlan feszültség. – Ha így döntesz, ne számíts tőlem semmire – mondta végül halkan. – Egyedül kell boldogulnod.
A szívem összeszorult, de tudtam, hogy nem hátrálhatok meg. Felhívtam Rékát, a legjobb barátnőmet. – Gyere át hozzám – mondta azonnal. – Anyukáméknál mindig van helyed.
Aznap délután összepakoltam néhány ruhát és a festőfelszerelésemet. Anyám csak állt az ajtóban, könnyes szemmel nézett rám. – Zsófi… kérlek… – suttogta. De én csak annyit mondtam: – Szeretlek, anya. De most magamért kell élnem.
Rékáéknál meleg fogadtatás várt. Réka anyukája, Márti néni megölelt, és azt mondta: – Tudod, Zsófikám, néha muszáj kockáztatni az álmainkért. Én is így tettem fiatalon.
Az első hónapok nehezek voltak. Dolgoztam egy kávézóban, esténként pedig festettem egy kis albérletben, amit három másik lánnyal osztottam meg. Néha sírva aludtam el: hiányzott anyám főztje, a régi otthon melege, de minden reggel új erőt adott a tudat, hogy végre azt csinálom, amit szeretek.
Egy nap Réka hozott egy plakátot: – Nézd csak! Fiatal művészek kiállítása lesz a Károlyi-kertben! Jelentkezz!
Hezitáltam, de végül beküldtem három festményemet. Amikor megjött az e-mail, hogy beválogatták őket, majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben.
A kiállítás napján remegő kézzel akasztottam fel a képeimet. Anyámnak nem mertem szólni – tudtam, hogy még mindig haragszik rám. De amikor megláttam az embereket megállni a képeim előtt, ahogy beszélgetnek róluk, valami felszabadult bennem.
A kiállítás végén odajött hozzám egy idős férfi: – Kisasszony, ezek a képek tele vannak élettel és fájdalommal is. Érezni rajtuk az igazságot.
Hazafelé menet Réka rám mosolygott: – Látod? Megérte kitartani.
Aznap este kaptam egy üzenetet anyámtól: „Láttam a képeidet az interneten. Büszke vagyok rád.”
Sírtam örömömben és bánatomban is egyszerre. Tudtam, hogy hosszú út áll még előttem – anyámmal való kapcsolatom sosem lesz már olyan, mint régen. De végre önmagam lehettem.
Most, évekkel később is gyakran elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Megérte ennyi könny és veszekedés árán is kitartani az álmaim mellett? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet egyszerre boldoggá tenni magunkat és a szeretteinket?