Anyám kulcsa: Egy élet a zárt ajtók mögött

– Miért nem adod oda anyádnak a kulcsot? – kérdezte Zoltán már harmadszor ezen a héten, miközben a reggeli kávéját kevergette.

A kanapén ültem, kezem remegett a bögrém körül. A napfény sápadtan szűrődött be az ablakon, de én csak a múlt árnyait láttam.

– Nem értenéd – suttogtam, de ő csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, amikben mindig ott volt a türelem. Túl sokszor láttam már ezt a pillantást: amikor valamit nem értett, de próbált.

– Próbáld elmagyarázni. Ez csak egy kulcs. Anyukád. Nem idegen.

Felnevettem, de inkább volt ez egy keserű sóhaj. – Neked csak egy kulcs. Nekem… nekem az egész életem.

Gyerekkoromban anyám minden ajtót nyitva tartott. Nem volt magánéletünk. A szobámba is bármikor bejöhetett, akár éjjel is. Ha később értem haza az iskolából, már ott ült az ágyamon, és kérdezett: „Hol voltál? Kivel beszéltél? Mit mondott?”

Apám sosem volt otthon. A MÁV-nál dolgozott, sokat járt vidékre. Anyám pedig egyedül maradt velünk, és mindent kézben akart tartani. A testvérem, Gábor hamar megtanulta, hogy jobb engedni neki. Én viszont mindig lázadtam.

– Nem akarom, hogy bejöjjön hozzánk, amikor nem vagyunk itthon – mondtam Zoltánnak. – Nem akarom, hogy átnézze a fiókjaimat, vagy elpakolja a dolgaimat.

– De hát miért tenné ezt? – kérdezte Zoltán.

– Mert mindig ezt tette! – kiáltottam fel hirtelen, és magam is meglepődtem a hangomon. – Amikor elköltöztem az első albérletembe, másnap reggel ott találtam a hűtőben egy cetlit: „Túl sok csokit eszel.” Nem adtam neki kulcsot. Mégis bejutott valahogy.

Zoltán csendben maradt. Tudta, hogy ilyenkor jobb nem faggatni tovább.

Aznap este anyám felhívott.

– Kislányom, Zoltán mondta, hogy nem akarod odaadni a kulcsot. Miért? Nem bízol bennem?

A hangja édes volt, de én hallottam mögötte a sértettséget.

– Nem erről van szó, anya. Csak… szeretném, ha lenne egy hely, ami csak a miénk.

– Én csak segíteni akarok! Ha valami történik veletek… Ha elfelejted bezárni az ajtót… Ha baj van…

– Anya, kérlek! – szakítottam félbe. – Felnőtt vagyok már.

Hallottam, ahogy sóhajt. – Mindig is makacs voltál. De majd meglátod, egyszer még hálás leszel nekem.

Letettem a telefont, és sírva fakadtam. Zoltán átölelt.

– Szeretném megérteni – mondta halkan.

– Nem tudod megérteni – feleltem. – Mert te sosem érezted azt, hogy valaki minden mozdulatodat figyeli. Hogy nincs saját levegőd sem.

Másnap anyám váratlanul megjelent nálunk. Zoltán épp dolgozott, én otthonról próbáltam írni a cikkeimet. Kopogás nélkül nyitott be az ajtón – szerencsére csak a lépcsőházba engedte be valaki.

– Hoztam neked almás pitét – mondta mosolyogva.

– Anya, kérlek… szólj előre! Dolgozom!

– Csak egy percre ugrottam be! – legyintett. – Látom, rendetlenség van… Majd segítek elpakolni.

És már pakolta is el a bögréket, igazgatta a párnákat. Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom.

Este Zoltán megint szóba hozta:

– Szerintem túlzásba viszed ezt az egészet. Az anyukád csak segíteni akar.

Felnéztem rá. – Te nem tudod, milyen érzés elveszíteni az irányítást a saját életed felett. Neked sosem kellett harcolnod azért, hogy legyen egy saját zugod.

Napokig tartott ez a feszültség köztünk. Anyám minden nap hívott vagy írt: „Miért nem engedsz közelebb magadhoz? Mit titkolsz előlem?”

Egy este Zoltán leült mellém.

– Szeretném megérteni… de azt is szeretném, ha nem haragudnál rám azért, mert másképp látom ezt.

Ránéztem. Láttam rajta az őszinte aggodalmat.

– Nem haragszom rád – mondtam halkan. – Csak… félek attól, hogy ha most engedek anyának, soha nem lesz vége ennek az egésznek.

Aznap este álmatlanul forgolódtam. Eszembe jutottak gyerekkorom jelenetei: ahogy anyám minden este ellenőrizte a táskámat; ahogy titokban olvasta a naplómat; ahogy egyszer rajtakapott egy fiúval az iskola előtt és hetekig nem szólt hozzám utána.

Másnap reggel eldöntöttem: beszélek vele őszintén.

– Anya – mondtam neki telefonon –, szeretlek, de szükségem van arra, hogy legyen egy hely az életemben, ami csak az enyém és Zoltáné. Nem adok kulcsot. Ez nem azt jelenti, hogy nem bízom benned vagy nem szeretlek. Csak azt jelenti: felnőtt vagyok.

Sokáig hallgatott a vonal másik végén.

– Akkor majd meglátjuk… – mondta végül halkan.

Letettem a telefont és úgy éreztem: most először tényleg én döntöttem valamiről az életemben.

De vajon tényleg lehet-e határt húzni egy ilyen erős anya-lánya kapcsolatban? Vagy örökké küzdeni kell majd ezért a szabadságért?