„Anyám lakása” – Egy családi örökség ára

– Nem hiszem el, hogy ezt megtetted velem, anya! – Eszter hangja remegett a telefonban, mintha egyszerre akarna kiabálni és sírni.

A konyhaasztalnál ültem, kezem a porcelán csészén, amelyből már rég kihűlt a tea. A szívem hevesen vert, ahogy próbáltam magyarázkodni.

– Eszter, kérlek, hallgass meg… Nem akartam bántani senkit. Csak azt szerettem volna, hogy Lili biztonságban legyen. Tudod, milyen nehéz most lakáshoz jutni egy fiatalnak…

– És velem mi lesz? – vágott közbe Eszter. – Én nem számítok? Az egyetlen lakásod! Mindig azt mondtad, hogy majd igazságosan elosztod…

A vonal megszakadt. Azóta sem hívott.

Aznap este Lili csendben ült le mellém. A tizenhat éves lányom – bocsánat, unokám – mindig is közel állt hozzám. Amióta a férje elhagyta Esztert, Lili sokszor nálam aludt, együtt főztünk, beszélgettünk. Ő volt az én kis támaszom is.

– Mama, biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? – kérdezte halkan.

– Nem tudom, kicsim – sóhajtottam. – Csak azt tudom, hogy szeretlek titeket. Mindkettőtöket.

Az ügyvédnél minden olyan egyszerűnek tűnt. Egy ajándékozási szerződés, néhány aláírás, és máris Lili lett a tulajdonos. Eszternek nem szóltam előre – féltem a reakciójától. Talán ez volt a legnagyobb hibám.

Azóta Eszter nem keres. A húsvéti sonka hidegen maradt az asztalon, a családi fotóalbumot sem lapozgattuk együtt. Minden nap várom, hogy felhívjon, de csak a csend válaszol.

A szomszéd Marika néni szerint igazam volt: „A mai fiataloknak kell segíteni! Eszternek már van saját élete.” De én nem tudok nyugodtan aludni. Minden este visszhangzik bennem Eszter utolsó mondata: „Elvesztettél engem.”

A családunk sosem volt tökéletes. Apjuk korán meghalt, Esztert egyedül neveltem fel. Mindig próbáltam igazságos lenni vele – de most úgy érzem, kudarcot vallottam.

Egyik nap Lili sírva jött haza: „Anya azt mondta, hogy elárultad őt miattam.” Megöleltem, de belül én is sírtam.

Próbáltam levelet írni Eszternek:

„Drága lányom! Nem akartalak megbántani. Szeretném, ha beszélnénk. Hiányzol.”

Nem jött válasz.

A család többi tagja is megosztott lett. Az öcsém szerint „Eszter túl érzékeny”, a nővérem viszont azt mondta: „Anyaként előbb vele kellett volna megbeszélned.”

A templomban is mindenki tudja már: „Nóra néni átírta a lakást az unokájára.” Van, aki elismerően bólint, mások rosszallóan néznek rám.

Egyik vasárnap Lili váratlanul előállt egy ötlettel:

– Mama, mi lenne, ha együtt elmennénk anyához? Megpróbálnánk beszélni vele…

Féltem ettől a találkozástól. Mi lesz, ha Eszter rám csapja az ajtót? Vagy ha Lilit is elutasítja?

De végül belementem. Egy szombat délután elindultunk hozzá. Az ajtó előtt állva remegett a kezem.

Eszter nyitott ajtót. Arcán fáradtság és harag keveredett.

– Mit akartok? – kérdezte ridegen.

– Csak beszélni szeretnénk – mondtam halkan.

Lili előrelépett:

– Anya… én nem kértem mamától semmit. Nem akarom elveszíteni egyikőtöket sem.

Eszter szeme megtelt könnyel. Egy pillanatra úgy tűnt, összeomlik a fala.

– Mindig azt hittem, hogy majd egyszer… hogy majd együtt döntünk mindenről – suttogta.

Leültem vele szemben. A szavak nehezen jöttek:

– Hibáztam, Eszter. Meg kellett volna beszélnem veled mindent. Féltettelek… és Lilit is. De most már csak azt szeretném, ha újra család lehetnénk.

Hosszú csend következett. Végül Eszter megszorította Lili kezét.

– Idő kell… de talán egyszer…

Azóta sem lett minden tökéletes. De legalább újra beszélünk egymással – néha csak pár szóban, néha hosszabban. A sebek lassan gyógyulnak.

Most itt ülök a régi fotelban és azon gondolkodom: vajon lehet-e jó döntést hozni ilyen helyzetben? Megéri-e egy lakás miatt elveszíteni azt, ami igazán fontos?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vajon tényleg az anyai szeretet vagy az örökség számít többet?