„Anyám majd segít” – Egy anya harca a családjáért, miközben mindenki őt hibáztatja

– Már megint sír a gyerek, Zsófi! Nem tudnál végre valamit kezdeni vele? – csattant fel Gábor, miközben a nappali sarkában görnyedt a telefonja fölött.

A kisfiam, Marci, alig múlt három hónapos, és én már most úgy éreztem, hogy minden porcikámban fáradt vagyok. A testem sajgott a szülés után, az éjszakák végtelenek voltak, és Gábor… ő mintha egyre távolabb került volna tőlem. Az első napokban még azt hittem, majd együtt csináljuk végig ezt az egészet. De ahogy múltak a hetek, egyre inkább úgy tűnt, hogy ő csak vendég ebben az új életben.

– Próbálom, Gábor – suttogtam, miközben Marcit ringattam. – De egész nap egyedül vagyok vele. Néha jó lenne, ha te is segítenél.

– Majd anyám átjön holnap – vágta rá. – Ő legalább tudja, mit kell csinálni.

A szívem összeszorult. Az anyósom, Ilona néni, mindig is erős egyéniség volt. Már a várandósságom alatt is mindenbe beleszólt: hogyan tartsam a babát, mit egyek, hogyan szoptassak. Most pedig Gábor is inkább rá támaszkodott, mint rám. Mintha én csak egy béranya lennék ebben a családban.

Aznap este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát. Ő már két gyereket nevelt fel, mindig azt hittem, megért majd.

– Kata, úgy érzem, mintha senki sem venne komolyan – mondtam sírva. – Gábor nem segít, csak az anyját hívogatja. Néha azt gondolom, jobb lenne nélkülem nekik.

Kata sóhajtott a vonal túlsó végén.

– Zsófi, lehet, hogy túl sokat vársz el tőle. A férfiak nem értenek ezekhez a dolgokhoz. Lehet, hogy te is hibás vagy abban, hogy nem tudtok együttműködni.

Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna. Én? Hibás? Hiszen mindent megtettem! Próbáltam türelmes lenni, nem panaszkodni, még akkor sem, amikor már alig álltam a lábamon.

Másnap reggel Ilona néni már ott sürgött-forgott a konyhában.

– Na, Zsófikám, látom, megint nem sikerült rendet rakni – jegyezte meg gúnyosan. – Majd én segítek. Te csak pihenj… vagy legalább próbáld meg nem elrontani a dolgokat.

Gábor hálásan mosolygott az anyjára. Én pedig ott álltam a folyosón pizsamában, kócosan, és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

A napok egybefolytak. Ilona néni mindent jobban tudott: hogyan kell fürdetni Marcit, milyen krémet kenjek rá, milyen pózban altassam. Gábor pedig egyre kevesebbet beszélt velem. Ha szóvá tettem valamit, csak annyit mondott:

– Anyámnak van igaza. Te túl érzékeny vagy mostanában.

Egy este Marci lázas lett. Rettegtem. Felhívtam Gábort a munkahelyén.

– Gábor, kérlek, gyere haza! Marci nagyon rosszul van!

– Hívjad anyámat! – felelte fásultan. – Ő jobban ért hozzá.

Ott ültem a sötét szobában Marcival a karomban, és sírtam. Nem csak a félelemtől sírtam – hanem attól is, hogy teljesen egyedül maradtam ebben az egészben.

Kata másnap meglátogatott.

– Zsófi, próbálj meg beszélni Gáborral nyugodtan – tanácsolta. – Lehet, hogy csak fél az apaságtól.

– De hát nekem is új ez az egész! – fakadtam ki. – Miért csak én próbálkozom? Miért nekem kell mindent elviselni?

Kata vállat vont.

– Az élet ilyen. A nőknek többet kell bírniuk.

Ettől még dühösebb lettem. Miért természetes az, hogy nekünk kell mindent elviselni? Miért nem lehet egyszer végre kimondani: ez így nem normális?

A következő héten eldöntöttem: beszélek Gáborral.

– Gábor, kérlek… Szükségem van rád. Nem csak Ilona nénire. Én vagyok Marci anyja! Szeretném, ha te is részt vennél ebben az egészben.

Gábor csak nézett rám üres tekintettel.

– Nem értem miért vagy ilyen hisztis mostanában… Anyám segít nekünk! Miért nem vagy hálás?

Akkor értettem meg igazán: nem csak arról van szó, hogy fáradt vagyok vagy bizonytalan. Hanem arról is, hogy senki sem hallja meg a hangomat ebben a családban.

Azóta eltelt pár hét. Marci nőttön-nőtt, én pedig egyre magányosabb lettem. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túl sokat várnak el tőlem? Vajon hány nő él át hasonlót Magyarországon nap mint nap?

Ti mit gondoltok? Tényleg mindig az anyát kell hibáztatni mindenért? Vagy eljött az idő, hogy végre kimondjuk: ez így nem mehet tovább?