„Anyám, miért nem adod ki a lakást?” – Egy anya harca az otthonáért
– Anya, ezt nem lehet így tovább! – Dóra hangja élesebben csengett, mint a reggeli harangszó a templomból. – Nézd meg magad! Egyedül vagy ebben a nagy lakásban, miközben én két gyerekkel szorongok a panelban. Miért nem adod ki ezt a lakást? Neked elég lenne egy kis garzon is.
Ott ültem a régi, kopott fotelben, amit még Laci vett nekem az első fizetéséből. A kezem remegett, ahogy a teáscsészét szorongattam. A falon ott lógtak a családi fotók: Dóra első napja az iskolában, Laci a kertben, én a régi konyhában, ahol mindig együtt főztünk. A szívem összeszorult.
– Dóra, ez az otthonom – mondtam halkan. – Itt éltem le az életemet. Itt nőttél fel te is. Hogy gondolod, hogy csak úgy elmegyek innen?
Dóra sóhajtott, és idegesen végigsimított a haján. – Anya, nem érted? Nekem szükségem van a pénzre! A fiúk nőnek, külön szobára lenne szükségük. Te meg egész nap csak ülsz itt egyedül. Nem lenne jobb neked is egy kisebb lakásban? Közelebb hozzánk?
A szavak úgy csapódtak belém, mint a hideg eső. Hirtelen minden emlék egyszerre tört rám: Laci halála utáni csendes esték, amikor csak a régi rádió zúgott; az ablakból látható öreg hársfa, amit együtt ültettünk negyven éve; a szomszéd Marika néni, aki minden reggel bekopogott egy csésze kávéval.
– Nem vagyok teher – suttogtam inkább magamnak, mint neki.
Dóra felállt, és az ablakhoz lépett. – Nem erről van szó. De gondolj bele: ha kiadnánk ezt a lakást, abból a pénzből mindketten jobban járnánk. Te is élhetnél kényelmesebben.
– És mi lesz az emlékeimmel? Az életemmel? – kérdeztem remegő hangon.
Dóra nem válaszolt. Csak nézte az ablakból a hársfát.
Aznap este sokáig ültem a sötétben. Hallgattam, ahogy az emeleti szomszéd zongorázik. Az órák lassan teltek. Eszembe jutottak azok az idők, amikor Dóra még kislány volt, és minden este odabújt mellém mesét hallgatni. Most meg úgy beszél velem, mintha csak egy bútordarab lennék ebben a lakásban.
Másnap reggel Marika néni kopogott be hozzám.
– Jól vagy, Ilona? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom – sóhajtottam. – A lányom azt akarja, hogy költözzek el innen. Szerinte túl nagy ez nekem.
Marika néni leült mellém. – Tudod, az én fiam is mondta már ezt. De én nem megyek sehova. Ez az otthonom. Itt ismer mindenki. Itt érzem magam valakinek.
Elmosolyodtam. Jólesett hallani, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.
A következő hetekben Dóra egyre többször hozta szóba a költözést. Egyik este még egy ingatlanost is elhozott magával.
– Nézze meg ezt a lakást! – mondta lelkesen az idegen férfinak. – Három szoba, világos nappali, jó állapotban van minden.
Ott álltam mellettük némán, mint egy árnyék. Az ingatlanos végigmért.
– Nagyon keresett környék – mondta Dórának. – Könnyen ki lehet adni.
A torkomban gombóc nőtt. Úgy éreztem magam, mintha valaki kilökte volna alólam a talajt.
Aznap este Dóra rám förmedt:
– Miért vagy ilyen makacs? Miért ragaszkodsz ennyire ehhez a lakáshoz?
– Mert ez vagyok én! – tört ki belőlem. – Minden emlékem itt van! Laci itt halt meg! Te itt nőttél fel! Nem érzed ezt?
Dóra csak megrázta a fejét és becsapta maga mögött az ajtót.
Napokig nem beszéltünk. A magány még sosem nyomott ennyire. Minden reggel felkeltem, körbejártam a lakást: megsimogattam Laci fotóját, kinéztem az ablakon a hársfára, leültem a régi fotelbe.
Egyik délután váratlanul becsöngetett Dóra két kisfiával.
– Anya… beszélhetünk? – kérdezte csendesen.
Leültünk mindannyian a nappaliban. A fiúk játszottak a szőnyegen.
– Sajnálom – mondta végül Dóra könnyes szemmel. – Csak annyira nehéz most minden… Egyedül vagyok két gyerekkel… Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.
Megfogtam a kezét.
– Értem én… De nekem ez az otthonom. Ha elmegyek innen, elveszítek mindent, ami vagyok.
Sokáig ültünk csendben egymás mellett.
Azóta nem hozta szóba újra a költözést. Néha átjönnek vacsorázni, együtt nevetünk, játszunk a fiúkkal. De tudom: ott lebeg közöttünk ez az egész kimondatlanul.
Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak jogom van ahhoz, hogy ott maradjak, ahol boldog voltam? Ti mit tennétek a helyemben?