„Anyám mindig figyelmeztetett: Az élet az apósoméknál nem játék”

– Zsuzsa, ne felejtsd el, hogy a vacsora után még el kell mosogatni! – szólt rám élesen az apósom, Lajos bácsi, miközben a tányérját letette az asztalra. A hangja élesebben hasított belém, mint bármikor korábban. Mióta Gabriella, az anyósom meghalt, mintha mindenki elvesztette volna a türelmét – vagy talán csak én lettem érzékenyebb.

A konyhában álltam, a kezem remegett a mosogatószivacson. Hallottam, ahogy a férjem, Gábor és a sógorom, Tamás a nappaliban vitatkoznak valami apróságon. Régen Gabriella ilyenkor közbelépett volna, egyetlen szavával rendet teremtett. Most viszont minden rám nehezedett: a ház rendje, az étkezések, az ünnepek szervezése – és a csendes feszültség, ami minden sarokban ott lapult.

Anyám mindig mondogatta: „Kislányom, gondold meg jól! Egy fedél alatt élni a férjed családjával nem egyszerű.” De én hittem abban, hogy szeretettel és türelemmel minden megoldható. Gabriella mellett tényleg könnyebb volt: ő volt az egyetlen, aki igazán megértett. Néha úgy éreztem, ő az igazi anyám ebben a házban.

Aznap este, amikor mindenki elvonult a szobájába, leültem a konyhaasztalhoz. A csend szinte fájt. Elővettem egy régi fényképet Gabrielláról – rajta mosolygott, karján az unokámmal. Akkoriban még minden egyszerűbbnek tűnt.

Másnap reggel Tamás már korán fenn volt. A kávéfőző mellett állt, és amikor beléptem, rám sem nézett.
– Elfogyott a tej – mondta szárazon.
– Majd veszek ma délután – válaszoltam halkan.
– Mindig ezt mondod – morogta.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek. Próbáltam nem sírni. Gábor is egyre zárkózottabb lett; esténként csak bámulta a tévét vagy a telefonját nyomkodta. Amikor megpróbáltam beszélni vele arról, hogy mennyire nehéz nekem így, csak legyintett:
– Ne vedd magadra! Majd megszokják nélküle is.

De én nem tudtam megszokni. Gabriella hiánya mindannyiunkat megváltoztatott. A házban már nem volt otthonos melegség; csak kötelességek és kimondatlan sérelmek maradtak.

Egyik este Tamás részegen jött haza. Az előszobában botladozott, majd rám förmedt:
– Miért nem tudsz úgy főzni, mint anya? Mindig csak ez a száraz hús!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem szóltam vissza. Másnap reggel anyám hívott telefonon:
– Hogy vagy, kislányom?
– Jól vagyok – hazudtam.
– Tudod… mindig mondtam neked…
– Tudom, anya – vágtam közbe halkan –, de most már késő.

A napok egyformán teltek: reggel főzés, takarítás, munkahely (ahol legalább néha fellélegezhettem), majd este újra ugyanazok az arcok, ugyanazok a feszültségek. Egyre gyakrabban gondoltam arra: mi lenne, ha egyszerűen elmennék? Ha feladnék mindent és új életet kezdenék valahol máshol?

Egy vasárnap délután Gáborral összevesztünk. Apróság volt: elfelejtettem kivasalni az ingét. De ő úgy kiabált velem, mintha minden baj forrása én lennék.
– Miért nem tudsz egyszer végre odafigyelni? – ordította.
– Én mindent megteszek! – törtem ki sírva. – De sosem elég!

Aznap este először aludtam külön szobában. Az ágy hideg volt és idegen. Hallottam, ahogy Lajos bácsi halkan beszélget Tamással a nappaliban:
– Ez a lány sosem lesz olyan, mint Gabriella volt…

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög – mintha magával vinné minden bánatomat. Ott ültem órákig, gondolkodva: vajon tényleg hibáztam? Tényleg rosszul döntöttem?

Este hazamentem. A házban csend volt. Lajos bácsi rám nézett:
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Szükségem volt egy kis levegőre – válaszoltam fáradtan.

Gábor odajött hozzám:
– Sajnálom… Nem akartam bántani.

De már nem tudtam hinni neki. Valami végleg eltört bennem azon az estén.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, Gabriella fényképével a kezemben. Egy év telt el nélküle – és én még mindig keresem önmagamat ebben az idegen házban.

Vajon tényleg hibáztam? Lehet boldog az ember ott, ahol sosem érzi magát otthon? Ti mit tennétek a helyemben?