„Anyám, ne haragudj rám” – Egy anya küzdelme lánya titkaival
– Margit néni, maga ezt most komolyan mondja? – kérdeztem remegő hangon, miközben a Lidl-szatyrom majdnem kiesett a kezemből.
– Komolyan, Ilona. Dóra hajnalban jött haza, és a kis Marci egész éjjel egyedül volt. Hallottam, ahogy sírt. – A szomszédom hangja nem volt vádló, inkább együttérző, de én mégis úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna.
Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott a lépcsőházban, és próbáltam felfogni, amit hallottam. Dóra? Az én lányom? Hiszen mindig is felelősségteljes volt! Mióta megszületett Marci, mindent megtett érte. Vagy csak ezt hittem? Az utóbbi hónapokban valóban furcsán viselkedett. Egyre többször jött haza későn, néha ideges volt, máskor meg túl csendes. De hogy egész éjjel magára hagyja a gyerekét?
Hazafelé menet a gondolataim csak kavarogtak. Vajon hol lehet most Dóra? Otthon lesz? Vagy megint elment valahová? Amikor beléptem a lakásba, Marci a kanapén aludt, összegömbölyödve egy pokróc alatt. A konyhából halk zörgést hallottam. Dóra ott ült az asztalnál, kezében egy csésze kávéval, karikás szemekkel bámult maga elé.
– Dóra! – szóltam rá halkan, de határozottan. – Hol voltál éjszaka?
Felnézett rám, és láttam rajta a fáradtságot meg valami mást is… talán szégyent vagy félelmet.
– Anya… csak el kellett mennem egy kicsit. Nem akartam sokáig maradni…
– Marci egész éjjel egyedül volt! – emeltem fel a hangomat. – Mi történt veled? Miért csinálod ezt?
Dóra nem válaszolt azonnal. Csak ült ott némán, aztán hirtelen könnyek szöktek a szemébe.
– Nem tudom… – suttogta. – Nem bírom már… Néha úgy érzem, megfulladok ebben az egészben.
Leültem mellé. Meg akartam érteni őt, de közben dühös is voltam. Hogy tehette ezt? Hogy hagyhatta magára a saját fiát?
– Dóra, beszélj velem! Mi történik veled? Valami baj van? Segíthetek valamiben?
Néhány percig csak sírt. Aztán lassan kibukott belőle az igazság.
– Anya… néha elmegyek… iszom egy kicsit… vagy találkozom valakivel… csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Olyan egyedül érzem magam. Mindenki azt várja tőlem, hogy erős legyek, hogy mindent megoldjak… de én már nem bírom.
A szívem összeszorult. Emlékeztem rá, milyen nehéz volt nekem is egyedülálló anyaként felnevelni őt. De sosem gondoltam volna, hogy Dóra is ugyanazokat a démonokat cipeli magával.
– Miért nem szóltál nekem? Miért nem mondtad el?
– Mert szégyelltem magam… Nem akartam csalódást okozni neked. Mindig azt mondtad, hogy erős vagyok…
Megfogtam a kezét.
– Az erő nem azt jelenti, hogy mindent egyedül kell csinálnod. Segítek neked. De kérlek, soha többé ne hagyd magára Marcit!
Dóra bólintott, de láttam rajta, hogy még mindig küzd önmagával.
Aznap este leültem vele beszélgetni. Elmondta, hogy az apja elhagyta őket, amikor Marci még csak pár hónapos volt. Azóta minden nap harcolt az idővel, a pénzzel, az elvárásokkal és saját magával is. Néha úgy érezte, megőrül.
– Néha csak ki akarok törni ebből az egészből – mondta halkan –, de aztán meglátom Marcit aludni, és bűntudatom lesz.
– Tudod mit? – mondtam neki. – Holnap elmegyünk együtt a családsegítőhöz. Nem kell szégyellned semmit. Sokan vannak így ezzel.
Másnap reggel együtt mentünk el a kerületi családsegítőhöz. Ott találkoztunk egy pszichológussal is, aki segített Dórának kimondani mindazt, amit eddig magába fojtott: a félelmeit, a haragját és a fájdalmát.
A következő hetekben lassan változni kezdett minden. Dóra elkezdett terápiára járni, én pedig többet vigyáztam Marcira. Néha még mindig vissza-visszatért a sötétség az életünkbe: egy-egy veszekedés vagy sírás formájában. De már nem voltunk egyedül.
Egy este Dóra odajött hozzám.
– Anyám… ne haragudj rám azért, amit tettem…
Átöleltem.
– Nem haragszom rád. Csak azt akarom, hogy boldog légy… és Marci is.
Most már tudom: bármilyen erősnek is tűnik valaki kívülről, belül lehet törékeny és elveszett. És néha csak egy őszinte beszélgetés kell ahhoz, hogy újra megtaláljuk egymást.
Vajon hány családban történik ugyanez nap mint nap? Hány anya és lánya nem meri kimondani az igazságot egymásnak? Önök mit tennének a helyemben?