Anyám nem akar vigyázni a gyerekeimre: harc a munka és a magány között

– Anya, kérlek, csak ma este! – könyörögtem, miközben a telefonomat szorongattam, és a konyhapultnak támaszkodtam. A háttérben a három gyerekem – Bence, Lilla és Marci – veszekedett a kanapén. Anyám hangja hideg volt, mint mindig: – Katalin, nekem is van életem. Nem tudom minden nap a te gondjaidat is magamra venni.

A szívem összeszorult. Mióta Gábor meghalt abban a balesetben tavaly ősszel, minden napom túlélés. A temetés óta anyám egyszer sem ajánlotta fel, hogy segít. Pedig régen, amikor még minden rendben volt, azt mondta: „Majd ha unokáim lesznek, mindig itt leszek nekik.” Most meg úgy érzem, mintha csak egy teher lennék számára.

Aznap este, amikor letettem a telefont, Lilla odajött hozzám. – Anya, miért sírsz? – kérdezte halkan. Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt és Bencét is magamhoz húztam. Marci még túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülöttünk.

A munkahelyemen sem könnyebb. A könyvelőirodában mindenki tudja, hogy özvegy vagyok, de senki sem meri megkérdezni, hogy vagyok valójában. A főnököm, Szilvia néha rám néz azzal az együttérző tekintettel, de aztán gyorsan témát vált. Egyik nap késve értem be, mert Marci belázasodott éjjel. Szilvia odahívott magához:

– Katalin, tudom, nehéz most neked… de nem lehet mindig elkésni. Meg kell oldanod valahogy.

Meg kell oldanom… De hogyan? A bölcsőde csak délután négyig van nyitva, utána rohanok haza, közben Lillát el kell hozni a zeneiskolából, Bencét meg az edzésről. Minden nap egy logisztikai rémálom.

Este, amikor végre mindhárom gyerek aludt, leültem az ágy szélére és csak bámultam magam elé. Néha azon gondolkodom, hogy vajon én rontottam-e el valamit. Miért nem segít anyám? Miért érzem úgy, hogy mindenki elfordult tőlem? A barátnőim is egyre ritkábban keresnek. Talán félnek attól a fájdalomtól, amit magamban hordozok.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk anyám. Meglepődtem, de reménykedtem is: talán most végre segíteni fog. Leültünk a konyhában.

– Katalin, beszélnünk kell – kezdte komolyan. – Nem tudom vállalni ezt a felelősséget. Nekem is fáj Gábor halála… De én már elfáradtam. Nem akarok újra gyerekeket nevelni.

– Nem azt kérem, hogy neveld őket! Csak néha vigyázz rájuk! – fakadtam ki könnyek között.

– Nem értesz meg… – sóhajtott fel anyám. – Amikor te kicsi voltál, én is egyedül csináltam végig mindent. Senki nem segített nekem sem.

– De én nem vagyok te! – kiáltottam rá dühösen.

Anyám felállt és elment. Az ajtó csukódása után percekig csak ültem ott mozdulatlanul.

A következő hetekben még nehezebb lett minden. Egyik este Bence lázas lett, Lilla sírt a házi feladat miatt, Marci pedig egész éjjel nyűgös volt. Hajnalban már alig álltam a lábamon. A tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt tekintet. Vajon meddig bírom még?

A munkahelyemen egyre több hibát vétettem. Szilvia behívatott:

– Katalin, aggódom érted. Nem gondoltál arra, hogy kérj egy kis szabadságot?

– Nem tehetem… Ki fizeti ki akkor a számlákat? – válaszoltam keserűen.

Egy péntek délután Lilla sírva jött haza az iskolából.

– Anya… A többiek azt mondják, hogy mi szegények vagyunk… Hogy nincs apukánk…

Összeszorult a szívem. Mit mondhatnék neki? Hogy igen, elvesztettük apát? Hogy igen, most minden nehezebb? Csak annyit tudtam mondani:

– Mi egy család vagyunk. És amíg együtt vagyunk, addig minden rendben lesz.

De belül én is kételkedtem ebben.

Egy este aztán váratlanul csöngettek. Régi barátnőm, Judit állt az ajtóban.

– Hallottam rólad… Segíthetek valamiben? – kérdezte halkan.

Először nemet akartam mondani büszkeségből. De aztán kitört belőlem minden fájdalom és kétségbeesés. Judit átölelt és én sírtam a vállán.

Azóta néha átjön hozzánk vacsorázni vagy elviszi Bencét focizni. Nem old meg mindent helyettem, de legalább érzem: nem vagyok teljesen egyedül.

Anyámmal továbbra is feszült a viszonyunk. Néha felhívom, de legtöbbször csak röviden beszélünk az időjárásról vagy az egészségéről. Már nem kérek tőle segítséget.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon jó anya vagyok? Vajon elég vagyok a gyerekeimnek? És vajon egyszer majd megbocsátok anyámnak… vagy legalább megértem őt?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordít a legnehezebb pillanatokban?