„Anyám, te ezt nem értheted” – Egy anya története a hazatérésről és a családi hálátlanságról

– Anya, most tényleg nem alkalmas – mondta Zsófi a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a kisunokám, Bence nevetgél. – Majd máskor, jó? Most mindenki fáradt.

Ott álltam a Nyugati pályaudvar előtt, két bőrönddel, egy szál virággal, amit neki vettem. A szívem összeszorult. Haza akartam menni. Vagy legalább egy éjszakára valahova tartozni. De Zsófi lakásának ajtaja zárva maradt előttem – annak a lakásnak, amit én vettem neki, amikor még csak álmodott arról, hogy egyszer saját otthona lesz Budapesten.

Nem először történt ez. Amióta hazajöttem Németországból, ahol húsz éven át dolgoztam ápolónőként, hogy mindkét gyerekemnek lakást vehessek, mindig találnak valami kifogást. Zsófi szerint túl fáradtak, vagy épp vendég jön hozzájuk. Gergő pedig… ő már hónapok óta nem is hívott vissza.

Azt hittem, ha mindent feláldozok értük – az ifjúságomat, az egészségemet, az otthonomat –, akkor majd egyszer visszakapom ezt a szeretetet. Hogy majd lesz egy helyem az életükben. De most úgy érzem magam, mint egy idegen ebben a városban.

A villamoson ülve próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor először mentem ki Münchenbe. Gergő akkor még csak tizenkét éves volt, Zsófi tizenöt. Az apjuk már rég elhagyott minket, én pedig nem tudtam más megoldást: elmentem dolgozni, hogy ne kelljen nélkülözniük. Minden hónapban küldtem haza pénzt, karácsonykor mindig hazajöttem ajándékokkal megrakodva. Aztán jöttek az évek, amikor már csak telefonon beszéltünk. „Anya, minden rendben van” – mondták mindig.

Most pedig itt vagyok. Egyedül. A saját gyerekeim városában.

Másnap reggel felhívtam Gergőt.
– Szia fiam! Gondoltam, meglátogatlak…
– Anya, most tényleg nem jó – vágott közbe türelmetlenül. – Dolgozom, és este is programom van.
– De hát csak egy éjszakára…
– Nézd, anya – sóhajtott –, ez most az én lakásom. Nem akarok vendégeket.

Az „én lakásom”. Az a lakás, amit én fizettem ki forintról forintra. Az a lakás, amiről azt hittem, majd egyszer ott ülünk együtt vacsoránál, és mesélem az unokáknak a régi történeteket.

Elmentem a Margitszigetre sétálni. Néztem a futókat, a szerelmespárokat a padokon. Vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Túl keveset voltam jelen? Lehet-e pótolni húsz év távollétet pénzzel és lakásokkal?

Este felhívtam a régi barátnőmet, Marikát.
– Gyere át hozzám! – mondta rögtön. – Tudod te is: a gyerekek sosem értik meg igazán az áldozatot.

Marikánál sírtam először igazán. Ő is dolgozott külföldön éveken át. Ő is mindent a gyerekének adott. És most ő is egyedül van.

– Tudod – mondta Marika –, mi azt hittük, ha mindent megadunk nekik, majd hálásak lesznek. De ők már más világban élnek. Nekik természetes lett az, amiért mi vért izzadtunk.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e újrakezdeni? Lehet-e még helyet találni az életükben?

Egy héttel később Zsófi végre felhívott.
– Anya… beszélhetnénk?
Reménykedve mentem át hozzájuk. Bence azonnal a nyakamba ugrott.
– Anya – kezdte Zsófi –, tudom, hogy nehéz neked most… De mi már megszoktuk ezt az életet. Nekünk is kell a saját terünk. Nem akarunk megbántani… csak…
– Csak mit? – kérdeztem halkan.
– Csak nem akarjuk újraélni azt az időszakot, amikor mindig alkalmazkodni kellett hozzád. Most végre önállóak vagyunk.

Ott ültem velük szemben a kanapén és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
– De hát én csak egy éjszakát kértem…
– Anya… te ezt nem értheted – mondta Zsófi csendesen.

Hazamentem Marikához. Ő főzött nekem egy teát.
– Tudod – mondta –, lehet, hogy mostantól magadnak kell otthont teremtened ebben a városban.

Azóta keresek egy kis albérletet valahol Zuglóban. Néha találkozom Bencével a játszótéren. Néha Gergő rám ír egy üzenetet: „Anya, minden rendben?”

De már nem várok semmit. Csak azt kérdezem magamtól: vajon lehet-e újrakezdeni hatvan felett? Lehet-e még hinni abban, hogy egyszer majd visszakapom azt a szeretetet és elfogadást, amit egész életemben kerestem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ezt? Vagy inkább el kell engedni mindent?