„Anyám, te mindent elrontottál!” – Egy anya vallomása a családi árulásról

– Anya, te mindent elrontottál! – csattant fel Dóri, és a hangja úgy vágott belém, mint a kés. Ott álltunk a konyhában, a régi, kopott linóleumon, amit már évek óta cserélni akartam, de sosem volt rá pénz. A kezemben még ott volt a mosogatórongy, a víz csöpögött róla a padlóra. Dóri szeme villogott, az arca vörös volt a dühtől.

– Ezt most hogy érted? – kérdeztem halkan, de belül már éreztem, hogy valami végleg eltört közöttünk.

– Mindig csak dolgoztál! Soha nem voltál ott nekem! Mindenki másnak normális családja van, de nekem csak egy fáradt anyám volt, aki mindig ideges volt és sosem ért rá! – kiabálta, majd kiviharzott a szobából.

Ott maradtam egyedül a konyhában, és csak néztem magam elé. A szívem összeszorult. Tizenöt éve történt, hogy Gábor elhagyott minket. Dóri akkor még csak két éves volt. Egyik este hazajött, és közölte, hogy szerelmes lett egy másik nőbe. Nem voltak nagy veszekedések előtte, csak egyre több csend és közöny. Azt hittem, majd megoldjuk. De nem így lett.

Azóta minden rám szakadt. Két állásban dolgoztam: reggelente a bölcsődében takarítottam, délután pedig egy kis könyvelőirodában adminisztráltam. Hétvégente néha még idősekhez is jártam takarítani, hogy ki tudjam fizetni a lakáshitelt és Dóri különóráit. Nem volt könnyű. Sokszor éreztem magam magányosnak és kimerültnek. De mindig azt mondogattam magamnak: „Érte csinálom. Hogy neki jobb legyen.”

Dóri okos lány volt. Jó tanuló, mindig tele tervekkel. De ahogy nőtt, egyre távolabb került tőlem. Tizenévesen már alig beszélt hozzám. Ha kérdeztem valamit, csak vállat vont vagy becsapta maga mögött az ajtót. Azt hittem, ez csak kamaszkor. Majd elmúlik.

De nem múlt el. Most huszonhét éves, és még mindig engem okol mindenért.

Egyik este átjött hozzám a legjobb barátnőm, Ági. Leültünk a konyhában egy pohár borral.

– Magdi, ne bántsd magad! – mondta halkan. – Mindent megtettél érte.

– De hát ő nem így látja – sóhajtottam. – Szerinte én tönkretettem az életét.

– Az apja hol van ilyenkor? – kérdezte Ági.

– Gábor? Ő boldogan él a második feleségével és az új gyerekeivel. Dórit néha meghívja vacsorára, de igazából sosem törődött vele igazán. Mégis én vagyok a rossz.

Ági megszorította a kezem.

– Az emberek néha azt bántják legjobban, akitől a legtöbbet kaptak – mondta csendesen.

Másnap Dóri újra átjött. Láttam rajta, hogy ideges.

– Anya, beszélnünk kell – kezdte.

Leültünk egymással szemben az asztalhoz.

– Szeretném tudni, mi történt apával pontosan – mondta halkan.

– Ezt már annyiszor megbeszéltük… – kezdtem volna.

– Nem! Te sosem mondtad el az igazat! Mindig csak azt hajtogattad, hogy elment. De miért? Mit tettél te? – kérdezte vádlón.

Éreztem, hogy forr bennem a düh és a fájdalom.

– Semmit nem tettem! Csak dolgoztam és próbáltam mindent megadni nektek! Apád egyszerűen elment…

– Nem hiszek neked! – vágott közbe Dóri. – Mindenki azt mondja, hogy te túl kemény voltál vele is meg velem is!

– Kik mondják ezt? – kérdeztem döbbenten.

– Az apu új családja… meg a nagyi is…

Akkor értettem meg: Gábor új felesége és az anyósom évek óta mérgezik Dóri lelkét ellenem. Minden hibát rám kentek. És Dóri inkább nekik hitt.

Aznap este órákig sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy bűnbak, akit mindenki elhagyott. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Dórit cipeltem kézen fogva az óvodába hajnalban, majd rohantam dolgozni; amikor este hullafáradtan még mesét olvastam neki; amikor sírva könyörögtem Gábornak, hogy maradjon velünk…

Másnap reggel Dóri nem jött haza éjszaka. Felhívtam, de nem vette fel. Később kaptam tőle egy üzenetet: „Most inkább apunál maradok pár napig.”

Hetekig alig hallottam róla. A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám: valaki elpletykálta, hogy Dóri szerint én „elvettem tőle a gyerekkorát”. Egyre többször éreztem magam kívülállónak saját életemben.

Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzám Gábor.

– Beszélhetnénk? – kérdezte feszülten.

Leültünk egymással szemben.

– Magdi… Sajnálom, ami történt – kezdte. – Nem akartam, hogy idáig fajuljon…

– Akkor miért hagytad? Miért hagytad, hogy Dóri engem hibáztasson mindenért? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor lesütötte a szemét.

– Gyáva voltam… Könnyebb volt hallgatni…

– És most mit akarsz? – kérdeztem fáradtan.

– Segíteni szeretnék… Hogy Dóri megértse: te mindent érte tettél…

De vajon lehet-e még helyrehozni mindazt, ami eltört? Vajon megbocsáthat-e nekem valaha a lányom? Vagy örökre elveszítettem őt?

Ti mit gondoltok? Lehet még újraépíteni egy ilyen kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?