Anyám titka: A ház, ami sosem volt az övé
– Eszter, ezt nem tűröm tovább! – csattant fel Margit, az anyósom, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. A porcelán csészék összekoccantak, a kávé kilöttyent. – Vagy te mész innen, vagy én! Ez az én házam, és nem fogom hagyni, hogy tovább tűrd magad!
Ott álltam a konyha közepén, remegő kézzel szorongatva a bögrémet. A férjem, Gábor, csak némán ült az asztalnál, tekintetét a padlóra szegezte. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással azt kérdezné: „Miért nem véd meg engem?”
Az egész életem egy pillanat alatt omlott össze. Tíz éve költöztem be ebbe a régi pesti polgári lakásba, amikor Gáborral összeházasodtunk. Akkor még azt hittem, hogy Margit csak idővel fogad majd el, de minden nap újabb próbára tett. Soha nem voltam elég jó: a főztöm túl sós, a takarításom felületes, a gyereknevelési módszereim nevetségesek.
– Margit néni, kérem… – próbáltam halkan szólni, de ő csak legyintett.
– Ne hívj néninek! Nem vagyok a barátnőd! – vágott vissza. – Ez az én házam! Apádtól örököltem! Nem fogom hagyni, hogy egy idegen kisajátítsa!
Aznap este Gábor szótlanul feküdt mellettem az ágyban. Próbáltam beszélni vele.
– Gábor, meddig tűrjük ezt? Nem érzem magam otthon… – suttogtam.
– Anyám már csak ilyen. Majd lenyugszik – mondta fáradtan.
De Margit nem nyugodott le. Másnap reggelre már összepakolta a ruháimat egy bőröndbe.
– Ha nem mész magadtól, majd én gondoskodom róla! – fenyegetőzött.
A gyerekeim sírva kérdezték: „Anya, tényleg el kell mennünk?”
A kétségbeesés határán álltam. Nem volt hová mennem. Az anyám vidéken lakott egy kis panelban, apám már rég meghalt. A barátaim mind elfoglaltak voltak, és szégyelltem volna segítséget kérni.
Aznap este azonban történt valami furcsa. Margit a nappaliban felejtette a régi családi iratokat. Egy poros dossziéban találtam egy régi adásvételi szerződést. A vevő neve: Kocsis László – Gábor apja. Az eladó: egy bizonyos Szabó Mária. De ami igazán megdöbbentett: a tulajdoni lapon Margit neve sehol sem szerepelt.
A kezem remegett, ahogy tovább lapoztam. Egy ügyvédi levél is ott volt: „Tisztelt Kocsis László! A ház tulajdonjoga kizárólag Önt illeti meg…”
Margit sosem volt tulajdonos.
Másnap reggel szembesítettem vele.
– Margit, beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Mit akarsz még? – förmedt rám.
– Tudom, hogy a ház nem is a tiéd – mondtam ki végül. – Láttam az iratokat.
Margit arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, elájul.
– Hazudsz! – kiáltotta.
– Nem hazudok. A férjed nevén volt minden. És most Gábor örökölte. Neked sosem volt jogod engem innen elküldeni.
A csend szinte fojtogató volt. Gábor végre felemelte a fejét.
– Anya… tényleg így van? – kérdezte halkan.
Margit összeomlott. Sírni kezdett, mint egy gyerek.
– Mindent elvesztettem… László halála után azt hittem, legalább ez marad nekem… – zokogta.
A gyerekeim ijedten bújtak hozzám. Éreztem, hogy most rajtam múlik minden.
– Margit néni… akarom mondani, Margit… nem akarom elvenni tőled az otthonodat. De nekem is jogom van itt élni Gáborral és a gyerekeinkkel. Nem vagyok ellenség.
Margit sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:
– Nem tudok máshogy élni… mindig azt hittem, ha mindent irányítok, akkor nem vesztek el mindent…
Azóta eltelt pár hónap. Margit csendesebb lett. Néha együtt főzünk, bár még mindig kritizálja a lecsómat. De már nem fenyeget elköltözéssel.
Gábor végre kiállt mellettem. A gyerekek újra nevetnek.
De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hány magyar családban lappangnak ilyen titkok? Hányan élnek úgy otthonukban, hogy sosem érzik magukat igazán otthon?