Anyám Új Családja: Egy Lépés a Boldogság Felé vagy Vissza?
– Miért nem próbálod meg jobban megismerni Dorkát? – kérdezte anyám, miközben a konyhapultnál állt, és idegesen törölgette a poharakat. A hangjában ott remegett a türelmetlenség, amit már jól ismertem.
– Mert ő nem akar megismerni engem – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy a torkomban gombóc nő. – Mindig csak beszól, vagy levegőnek néz.
Anyám sóhajtott, letette a poharat, és rám nézett. – Lilla, ez most már a családunk. Próbálj meg alkalmazkodni! Nekem is nehéz volt az elején.
Azt akarta, hogy barátkozzak Dorkával, az új férje, Tamás lányával. De Dorka minden volt, csak nem barátságos. Az első nap, amikor beköltöztek hozzánk, már az előszobában odaszúrt:
– Remélem, nem gondolod, hogy mostantól minden úgy lesz, ahogy te akarod.
Akkor még csak legyintettem. Azt hittem, majd elmúlik. De nem múlt el. Dorka minden alkalmat megragadott, hogy éreztessen velem valamit: hogy én vagyok a kívülálló.
A nyár mindig az apukámé volt. Minden évben leutaztam Balatonalmádiba a nagyszüleimhez. Ott minden egyszerű volt: nagymama palacsintát sütött, nagyapa pedig megtanított horgászni. Ott nem kellett megfelelnem senkinek. De most már csak két hetet tölthettem ott, mert anyám szerint „fontos lenne, hogy itthon is kialakuljon egy közös életünk”.
Egyik este vacsora közben Dorka megint odaszúrt:
– Lilla, te tényleg mindig ilyen csendes vagy? Vagy csak akkor szólalsz meg, ha valami bajod van?
Tamás próbált közvetíteni: – Dorka, ne bántsd Lillát! – de a lány csak vállat vont.
Anyám rám nézett, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg a helyzetet. De én csak ültem ott, és úgy éreztem magam, mintha egy idegen család asztalánál ülnék.
Az iskolában sem volt könnyebb. Dorka egy évvel fiatalabb volt nálam, de ugyanabba a gimibe jártunk. Az osztálytársai folyton körülötte legyeskedtek. Egyik nap hallottam, ahogy az egyik lány azt mondja:
– Az új nővéred milyen furcsa! Soha nem mosolyog.
Dorka csak nevetett: – Hát igen, ő ilyen.
Hazafelé menet próbáltam nem sírni. Otthon anyám kérdezte:
– Minden rendben?
– Persze – hazudtam.
De nem volt rendben. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem az anyámat is. Mintha Dorka és Tamás elvették volna tőlem. Anyám egyre többet beszélt arról, milyen jó lenne együtt programokat csinálni. Egyik hétvégén elmentünk kirándulni Dobogókőre. Anyám mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat: szendvicseket csomagolt, vicceket mesélt. De Dorka végig a telefonját nyomkodta.
– Unalmas ez az egész – mondta félhangosan.
Anyám arca elkomorult. Én próbáltam kedves lenni:
– Nézd, milyen szép innen a kilátás!
Dorka rám se nézett.
Otthon Tamás próbált beszélgetni velem.
– Tudom, hogy nehéz ez neked is. Dorka sem könnyen nyílik meg másoknak.
– De miért kell nekem mindig alkalmazkodni? – tört ki belőlem végre.
Tamás csendben maradt. Éreztem, hogy ő sem tudja a választ.
Egyik este anyám bejött a szobámba.
– Lilla… Sajnálom, ha úgy érzed, háttérbe szorulsz. De szeretném, ha megpróbálnád elfogadni ezt az új helyzetet.
– És ha nem megy? – kérdeztem könnyes szemmel.
Anyám leült mellém az ágyra.
– Akkor is itt vagyok neked. Csak kérlek… ne zárkózz el teljesen.
Aznap este sokáig forgolódtam. Arra gondoltam: miért kell nekem mindig erősebbnek lennem? Miért nekem kell mindent elviselni?
A következő héten Dorka beteg lett. Anyám dolgozott, Tamás vidéken volt. Nekem kellett vigyáznom rá. Először szó nélkül adtam neki teát és gyógyszert. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Nem kellene ezt csinálnod…
– Anyám kért meg rá – válaszoltam ridegen.
Dorka halkan nevetett.
– Te legalább törődsz velem…
Ez volt az első alkalom, hogy valami mást láttam benne: egy magányos lányt, aki talán ugyanúgy szenvedett ebben az új családban, mint én.
Azóta sem lettünk barátnők. De néha már tudunk beszélgetni anélkül, hogy bántanánk egymást.
Most itt ülök az ablakban, nézem az őszi esőt és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e igazi családot építeni ott, ahol mindenki csak túlélni próbál? Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy elfogadjuk egymást – vagy legalább önmagunkat ebben az új életben?