Anyám Új Családja: Egy Lépés a Másik Felé
– Miért kell neked mindig mindent túlgondolni, Zsófi? – csattant fel Anna, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a tenyerembe temettem az arcom. A Balaton-parti nyaralóban minden hang visszhangzott, mintha a falak is hallgatóztak volna.
– Nem gondolok túl semmit – suttogtam, de tudtam, hogy nem hisz nekem. Anna mostohatestvérem lett, amikor apám tíz évvel a válás után újranősült. Anyám azt mondta, örüljek, hogy végre van valaki, akivel egykorú vagyok a családban. De Anna szókimondása, éles nyelve és az a furcsa távolságtartás, amit velem szemben tanúsított, minden napot egy újabb akadállyá tett.
– Ha nem tetszik itt, menj vissza Pestre – folytatta Anna, miközben a mobilját nyomkodta. – Nekem mindegy.
A szívem összeszorult. Apám a kertben locsolt, új felesége, Ágnes pedig épp a teraszon beszélgetett anyámmal, aki csak pár napra jött le meglátogatni minket. Mindenki próbált úgy tenni, mintha ez egy nagy, boldog család lenne, de a levegőben ott vibrált a feszültség.
Gyerekkoromban minden nyarat itt töltöttem apáméknál. A nagyszüleim még éltek, a kert tele volt málnával és ribizlivel, és esténként együtt néztük a naplementét a stégről. Most minden más volt. A nagyszüleim már nincsenek, apám újra boldog – legalábbis ezt mondja –, én pedig próbálok beilleszkedni ebbe az új családba, ahol Anna úgy viselkedik velem, mintha egy idegen lennék.
Egyik este apám leült mellém a teraszon. – Zsófi, tudom, hogy nehéz ez neked. De Anna is nehezen viseli az új helyzetet. Próbáljatok meg beszélgetni.
– Próbáltam – feleltem halkan. – De ő mindig csak bánt.
Apám sóhajtott. – Ő ilyen. Mindig kimondja, amit gondol. Néha túl őszinte.
Másnap reggel Anna rám szólt: – Eljössz velem futni? Vagy inkább egész nap csak ülsz és sajnálod magad?
Nem akartam gyengének tűnni előtte. Felálltam és követtem a part menti úton. Futás közben egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak amikor megálltunk a régi mólónál, szólalt meg:
– Tudod, nekem sem könnyű ez az egész. Anyám meghalt két éve. Most meg itt vagy te, és mindenki azt várja, hogy szeresselek.
Először hallottam tőle ilyet. Meglepődtem.
– Nem kell szeretned – mondtam halkan. – Csak próbáljunk meg nem utálni egymást.
Anna elmosolyodott – először mióta ismerem.
– Az menni fog – bólintott.
Aznap este anyám rám nézett vacsora közben: – Látom, kezdtek összebarátkozni Annával.
– Talán – feleltem óvatosan.
Ágnes is hozzászólt: – Olyan jó lenne, ha végre igazi család lehetnénk.
De vajon mit jelent az „igazi család”? Lehet-e valaha pótolni azt, ami elveszett? Vagy csak megtanulunk együtt élni az új valósággal?
A következő napokban Annával egyre többet beszélgettünk. Elmesélte, milyen volt elveszíteni az édesanyját, én pedig arról meséltem neki, milyen érzés volt látni apámat újra boldognak valaki mással. Néha még nevettünk is együtt – főleg amikor Ágnes túlfőzte a lecsót vagy apám elfelejtette bezárni a biciklitárolót.
De voltak visszaesések is. Egy este Anna megint beszólt:
– Nem értem, miért kell mindent ennyire komolyan venned! Ez csak egy nyár!
Éreztem, ahogy elönt a düh és a szomorúság egyszerre. – Neked lehet csak egy nyár, de nekem ez az egész életem!
Anna elhallgatott. Másnap reggel egy cetlit találtam az ágyamon: „Bocsánat.”
Talán tényleg csak idő kell. Talán sosem leszünk igazi testvérek, de talán megtanulhatjuk tisztelni egymást.
Most itt ülök a stégen, nézem a hullámokat és azon gondolkodom: Vajon hány család van még Magyarországon, ahol ennyire nehéz az újrakezdés? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni szeretni valakit csak azért, mert a sors így hozta?