Anyám új élete: Egy gazdag vállalkozó felesége lett, és elfelejtett minket

– Anya, kérlek, csak hallgass meg! – kiáltottam a telefonba, miközben a hangom remegett a düh és a kétségbeesés keverékétől. A vonal másik végén csend volt, csak egy halk sóhajt hallottam. – Nincs miről beszélnünk, Zsuzsi – mondta végül. – Mostantól más az életem.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltem vele. Azóta eltelt három év, és anyám nem keresett sem engem, sem az unokáit. Néha még mindig felébredek éjszaka, és azon gondolkodom, hol rontottam el. Vajon túl szigorú voltam vele? Vagy éppen ellenkezőleg: túl engedékeny? A válaszokat sosem kaptam meg.

Anyám, Katalin, mindig is különleges volt. Gyerekkoromban csodáltam a szépségét, ahogy a hosszú barna haját feltűzte, és a szeme sarkában mindig ott bujkált egy titkos mosoly. De már akkor is éreztem, hogy valami hiányzik belőle – valami földhözragadt, hétköznapi dolog. Soha nem szeretett dolgozni. Apám halála után is inkább a barátnőivel kávézott a Váci utcai cukrászdában, mintsem hogy munkát vállaljon. A pénz valahogy mindig előkerült: hol egy régi családi ékszert adott el, hol egy ismerős segített ki.

Amikor férjhez mentem, azt hittem, majd közelebb kerülünk egymáshoz. De ő inkább a saját világában élt. Az unokái születésekor sem volt igazán jelen – ajándékokat küldött postán, de sosem maradt velünk hosszabb ideig. Mindig sietett valahová: egy újabb baráti találkozóra, egy kiállításra vagy egy rejtélyes „üzleti vacsorára”.

Aztán jött az a bizonyos nap. Egy szombat délután csörgött a telefonom. Anyám volt az.
– Zsuzsi, szeretnék valamit mondani – kezdte.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Férjhez megyek – jelentette ki hirtelen.
– Tessék? Kivel? – kérdeztem döbbenten.
– Sándorral. Ő egy vállalkozó. Nagyon kedves ember.

Nem tudtam mit mondani. Sándort csak futólag ismertem: egy magas, őszülő férfi, aki mindig drága öltönyben járt és nagy autóval érkezett anyámhoz. Soha nem beszélgetett velünk igazán; mintha csak udvariasságból mosolygott volna ránk.

Az esküvő után minden megváltozott. Anyám elköltözött Sándor budai villájába. Eleinte próbáltam tartani vele a kapcsolatot: hívtam, írtam neki üzeneteket, meghívtam vacsorára. De mindig talált kifogást: „Most nem érek rá”, „Sándorral utazunk”, „Majd máskor”. Az unokái születésnapjára sem jött el többé. A gyerekek kérdezgették: „Miért nem jön mama?” Nem tudtam mit felelni.

Aztán egy nap kaptam tőle egy levelet. Egyetlen mondat állt benne: „Ne haragudj rám, de mostantól más az életem.” Ennyi. Semmi magyarázat, semmi búcsú.

Az első hónapokban dühös voltam rá. Hogy tehette ezt velünk? Hogy lehet valaki ilyen önző? Aztán lassan átadta helyét a szomorúság és a hiányérzet. Minden vasárnap, amikor együtt ebédeltünk a családdal, üresnek tűnt az asztal nélküle.

A férjem próbált vigasztalni:
– Zsuzsi, lehet, hogy most boldogabb így. Talán mindig is ezt akarta: gondtalan életet, luxust.
– De miért kellett ezért lemondania rólunk? – kérdeztem sírva.

A gyerekek is szenvedtek. Anna egyszer azt mondta:
– Anya, én már nem is emlékszem mama hangjára.
Ez összetörte a szívemet.

Egy évvel később találkoztam véletlenül Sándor fiával, Gergővel egy boltban.
– Hogy van anyukád? – kérdeztem óvatosan.
Gergő vállat vont:
– Nem nagyon látjuk őket mi sem. Sándor teljesen elzárkózott mindenkitől mióta összeházasodtak. Anyukád mintha eltűnt volna a világból.

Hazafelé azon gondolkodtam: lehet, hogy anyám nem önszántából szakította meg velünk a kapcsolatot? Vagy talán tényleg így akarta? Próbáltam nyomozni utána: hívtam régi barátnőit, de ők sem tudtak róla semmit.

Két év telt el így. Egy nap azonban kaptam egy képeslapot Olaszországból. Anyám kézírása volt rajta:
„Kedves Zsuzsi! Remélem jól vagytok. Sajnálom mindazt, ami történt. Talán egyszer majd megérted. Szeretettel: Anya”

Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Ez volt minden magyarázat? Egy képeslap?

Azóta is minden nap eszembe jut: vajon boldog-e most? Megérte-e feladni mindent a pénzért és a luxusért? Vagy csak menekült valami elől?

Sokszor álmodom vele: újra együtt ülünk a régi konyhában, nevetünk és beszélgetünk. Aztán felébredek, és rájövök: ez már csak álom marad.

Most itt ülök az üres nappaliban, és arra gondolok: vajon én is képes lennék-e valaha hátat fordítani mindennek egy új élet reményében? Vagy inkább harcolnék a családomért bármi áron?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudnátok bocsátani egy ilyen árulást?