Anyós a nappalinkban – avagy hogyan veszítettem el a saját otthonomat?
„Kata, anyámnak nincs hová mennie, hozzánk költözik.” Ez a mondat egy péntek esti vacsora közben hangzott el, amikor épp azon gondolkodtam, hogy végre lesz egy nyugodt hétvégénk. A kanál megállt a kezemben, és csak néztem Gábort, a férjemet. Az arca feszült volt, a szeme elkerülte az enyémet. Tudtam, hogy ez nem kérdés volt – hanem bejelentés.
– Mikor? – kérdeztem halkan.
– Holnap reggel – felelte, és már fel is állt az asztaltól.
Aznap éjjel alig aludtam. A gondolataim cikáztak: hogyan fogom elviselni Marika nénit, aki mindig mindent jobban tud? Aki már az esküvőnk óta úgy nézett rám, mintha valami idegen lennék a saját életemben. Hogy fogom megőrizni a kis világomat, amit Gáborral együtt építettünk?
Másnap reggel Marika néni két bőrönddel és egy hatalmas szatyorral érkezett. Az előszobában állt, mint egy királynő, aki visszatért a trónjára. Gábor segített neki bevinni a csomagokat, én pedig próbáltam mosolyogni.
– Jaj, Katikám, milyen szép rend van nálatok! – mondta Marika néni, miközben végignézett a nappalin. – De azért majd átrendezem egy kicsit, hogy praktikusabb legyen.
Az első héten még próbáltam alkalmazkodni. Marika néni mindenbe beleszólt: hogyan főzöm a levest, hova teszem a törölközőket, mikor locsolom a virágokat. Egyik este, amikor Gábor későn ért haza, odasúgtam neki:
– Nem bírom tovább. Ez az én otthonom is!
Gábor csak sóhajtott:
– Légy türelmes. Anyámnak most szüksége van ránk.
De ki törődik velem? – gondoltam magamban.
A második héten már minden reggel Marika néni főzte a kávét – feketén, ahogy ő szereti. A kedvenc bögrémet elrakta „a szekrény mélyére, mert útban van”. A nappaliban eltűntek a párnáim, helyettük horgolt terítők jelentek meg mindenhol. A fürdőszobában az ő illatszerei sorakoztak a polcon. Egy este Gáborral veszekedni kezdtünk.
– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Ne csinálj ebből ekkora ügyet! – vágta rá ingerülten. – Anyám csak segíteni akar.
– Nekem nem segít! Nekem elveszi az otthonomat!
A hangunk betöltötte a lakást. Marika néni csendben ült a konyhában, de tudtam, hogy mindent hall.
A harmadik héten már kerültem az otthont. Hosszabb ideig maradtam bent a munkahelyemen, csak hogy ne kelljen találkoznom vele. Egyik este későn értem haza. A nappaliban Marika néni kötögetett.
– Katikám, ilyen későn? Nem baj, majd én elmosogatok helyetted is – mondta gúnyos mosollyal.
A könnyeim visszafojtottam. A hálószobában Gábor már aludt. Egyedül voltam a saját házamban.
Egy vasárnap délelőtt anyám felhívott:
– Kislányom, minden rendben?
Először azt akartam mondani: igen. De aztán kitört belőlem minden.
– Nem bírom tovább! Úgy érzem magam, mint egy vendég a saját otthonomban!
Anyám csendben hallgatott végig.
– Kata, ne hagyd magad! Ez a te életed is!
Aznap délután leültem Gáborral beszélgetni.
– Választanod kell – mondtam remegő hangon. – Vagy én, vagy anyád marad ebben a lakásban. Nem bírom tovább ezt az életet.
Gábor arca elsápadt.
– Hogy mondhatsz ilyet? Az anyám beteg! Nincs senkije rajtunk kívül!
– És én? Én már nem számítok?
Napokig feszült csend volt köztünk. Marika néni még kedvesebb lett Gáborhoz, velem viszont egyre hűvösebb. Egy este hallottam, ahogy Gábornak suttog:
– Fiam, ha zavarok, elmegyek…
Gábor csak annyit mondott:
– Senki sem megy sehová!
Éreztem, hogy lassan elveszítem önmagam. Már nem volt kedvem hazamenni. Egyik nap összepakoltam egy táskát és elmentem anyámhoz.
Gábor felhívott:
– Hova mentél?
– Oda, ahol még önmagam lehetek – feleltem.
Napokig nem beszéltünk. Végül Gábor eljött hozzám.
– Hiányzol – mondta halkan. – De nem tudom elengedni anyámat sem.
– Akkor dönts – mondtam csendesen.
Hosszú hetek teltek el így. Végül Marika néni talált magának egy kis albérletet egy másik városrészben. Gábor minden nap meglátogatta őt. Én pedig lassan visszatértem az otthonomba – de már semmi sem volt ugyanolyan.
Most itt ülök a nappaliban, nézem a régi párnáimat és azon gondolkodom: vajon tényleg harcoltam magamért? Vagy csak menekültem? Ti mit tettetek volna az én helyemben?