Anyós helyett édesanya – Hogyan választottam végül önmagamat

– Már megint nem jó semmi, amit csinálsz, Zsófi! – hallottam Klára néni, az anyósom hangját, ahogy a konyhában állt mögöttem, karba tett kézzel. A húsleves éppen forrt, a tészta már majdnem kifutott, és a szívem a torkomban dobogott. – A fiam jobbat érdemelne – tette hozzá, mintha csak egy pohár vizet kérne.

Ott álltam a panelkonyhában Zuglóban, és úgy éreztem, mintha minden levegő elfogyott volna. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, fejét a telefonjába temetve, mintha semmit sem hallana. Pedig tudtam, hogy mindent hall. Minden nap így telt: Klára néni kritizált, Gábor hallgatott, én pedig egyre kisebb lettem.

– Anyu, ne bántsd már Zsófit – szólt oda Gábor halkan, de olyan erőtlenül, hogy inkább csak engem bosszantott vele. Klára néni csak legyintett.

Aznap este, amikor végre elcsendesedett a lakás, kimentem a lépcsőházba. A hideg csempén ülve sírtam. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még otthon laktam Édesanyámmal, Marikával. Ő sosem szólt rám így. Mindig azt mondta: „Zsófikám, te úgy vagy jó, ahogy vagy.”

A következő napokban minden ugyanúgy folytatódott. Klára néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, még azt is megmondta, mikor menjek fodrászhoz. Gábor pedig csak egyre távolabb került tőlem. Egy este már nem bírtam tovább.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam neki remegő hangon.
– Most? Fáradt vagyok – válaszolta.
– Most! – szinte kiabáltam.

Leültem vele szemben.
– Nem bírom tovább. Az anyukád… minden nap megaláz. Te pedig nem állsz ki mellettem.
– Ne túlozz már! Anyám csak segíteni akar.
– Segíteni? Ez neked segítség? Hogy minden nap sírva fekszem le?

Gábor csak vállat vont. Akkor döntöttem el: elég volt.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és felhívtam Édesanyámat.
– Anya… hazamehetek?
A vonal túlsó végén csend lett, majd meghallottam a hangját:
– Gyere haza, Zsófikám. Mindig van helyed nálam.

Aznap délután már a régi szobámban ültem. Marika mama forró teát tett elém és csak annyit mondott:
– Itt nem kell megfelelned senkinek. Légy önmagad!

Az első hetek furcsán teltek. Hiányzott Gábor – vagy inkább az az élet, amit vele együtt elképzeltem? De minden nap egyre könnyebb lett. Anyuval sokat beszélgettünk. Elmesélte, mennyit aggódott értem az elmúlt években.

– Tudod, Zsófi – mondta egyszer –, én is voltam fiatal feleség. Nekem is volt egy anyósom… De sosem engedtem, hogy elvegyék az önbizalmamat.

Elkezdtem újra dolgozni egy könyvesboltban a körúton. Minden reggel biciklivel mentem be; éreztem a szabadságot a levegőben. A kolléganőm, Ági egyszer megkérdezte:
– Miért vagy mindig ilyen csendes?
Elmeséltem neki mindent.
– Hidd el, nem vagy egyedül – mondta Ági. – Az én anyósom is ilyen volt. De én sosem mertem lépni.

Egy este Gábor felhívott.
– Zsófi… hazajössz?
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Most először érzem azt, hogy önmagam lehetek.
Csend lett a vonalban.
– Sajnálom – mondta végül halkan.

Az idő telt. Anyuval újra közel kerültünk egymáshoz. Néha bűntudatom volt: vajon elárultam Gábort? De aztán eszembe jutottak Klára néni szavai és az a sok könnyes este.

Egy vasárnap délután Marika mama leült mellém a kanapéra.
– Zsófikám… boldog vagy itt?
Elgondolkodtam.
– Igen… de néha félek attól, hogy újra elveszítem magam valaki más kedvéért.
Anyu megsimogatta a kezemet.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy másoknak akarj megfelelni.

Most itt ülök a régi szobámban és azon gondolkodom: vajon lehet-e igazán boldog az ember úgy, ha mindig mások elvárásai szerint él? Vagy egyszer tényleg eljön az idő, amikor végre önmagunkat választjuk?

Ti mit gondoltok? Megéri feladni mindent azért, hogy végre önmagunk lehessünk? Vagy mindig lesz valaki, akinek meg akarunk felelni?