„Anyós vagyok, de nem pszichológus” – Egy családi játszma története
– Anya, egyszerűen nem bírom tovább! – Dóra hangja remegett a telefonban. – Zoli egész nap csak ül a gép előtt, én meg dolgozom, főzök, mosok, takarítok… Mintha egyedül lennék ebben a házban!
A konyhaasztalnál ültem, előttem egy csésze kihűlt kávé. A szívem összeszorult. Hányszor mondtam Dórának az esküvő előtt: „Ne csinálj mindent helyette! Ha most hozzászokik, később sem fog változni.” De akkor csak mosolygott rám, és azt mondta: „Zoli más. Ő segít majd.”
Most pedig itt vagyunk. A fiam felesége engem hív fel, hogy panaszkodjon a saját férjére – az én fiamra. Mit mondhatnék? Hogy igazam volt? Hogy ezt előre láttam? Vagy hogy minden házasságban vannak hullámvölgyek?
– Próbáltál vele beszélni? – kérdeztem óvatosan.
– Persze! De csak legyint. Azt mondja, ő egész nap dolgozik, hadd pihenjen már este. De én is dolgozom! Csak nekem még otthon is van dolgom…
Ismerős szavak. Mintha magamat hallanám húsz évvel ezelőtt. Az én volt férjem is így viselkedett. Most már egy másik asszony életét keseríti meg, de akkoriban én is naponta sírtam a fürdőszobában.
– Dóra, tudod, hogy szeretlek titeket. De ezt nehéz kívülről megoldani…
– De hát te vagy az anyja! – tört ki belőle a kétségbeesés. – Nem tudsz vele beszélni?
Sóhajtottam. Zoli mindig is anyás volt, de felnőtt férfi lett. Nem szólhatok bele mindenbe. Ha most én beszélek vele, csak még jobban megsértődik – vagy rám, vagy Dórára.
A múlt héten náluk voltam vacsorán. Dóra ragyogóan főzött, Zoli pedig a kanapén ült és a telefonját nyomkodta. Amikor Dóra szólt neki, hogy terítsen meg, csak annyit mondott: „Mindjárt.” Végül én segítettem neki.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: hol rontottam el? Túl sokat segítettem Zolinak gyerekkorában? Túl keveset követeltem tőle? Vagy egyszerűen ilyen lett a világ? A férfiak dolgoznak, a nők dolgoznak és még otthon is mindent rájuk hagynak?
Másnap reggel Zoli hívott.
– Anya, Dóra megint panaszkodott neked?
– Csak aggódik – válaszoltam óvatosan.
– Mindig csak panaszkodik! Nem elég neki semmi… Én is fáradt vagyok!
– Tudom, fiam. De gondolj bele: ő is dolgozik egész nap. Otthon is osztozni kellene a feladatokon.
– Jó-jó… majd megbeszéljük.
Letette. Éreztem a hangján a sértettséget.
Este Dóra újra hívott.
– Beszéltél vele?
– Igen, de Dóra… nem akarok közétek állni. Próbáljatok meg leülni és nyugodtan átbeszélni mindent.
– Már próbáltam! De csak veszekedés lesz belőle…
A hangja megtört volt. Eszembe jutott az első karácsonyuk együtt: mennyire boldogok voltak! Most pedig úgy beszélnek egymással, mint két idegen.
Aztán egy este váratlanul becsöngetett hozzám Dóra. Sírva ült le a kanapéra.
– Nem bírom tovább! – zokogta. – Zoli nem érti meg, mennyire egyedül érzem magam ebben a házasságban…
Átöleltem. Mit mondhat ilyenkor egy anyós? Hogy váljon el? Hogy tűrje tovább? Hogy harcoljon?
– Tudod, Dóra – kezdtem halkan –, én is átéltem ezt. Az apja sem segített soha semmiben. Évekig hittem, hogy majd megváltozik… de nem változott. Végül elváltunk.
– És boldogabb lettél utána?
Elgondolkodtam. Igen is, meg nem is. Egyedül könnyebb volt sok mindenben, de hiányzott a társaság. A család.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – De azt tudom, hogy nem szabad mindent magadra vállalni. Beszéljetek őszintén egymással! Ha kell, menjetek el párterápiára… vagy legalább próbáljátok meg újra megtalálni egymást.
Dóra csendben bólintott.
Azóta eltelt néhány hét. Néha hallom őket veszekedni a telefonban, néha úgy tűnik, rendeződnek a dolgok. Én pedig itt ülök a konyhában és azon gondolkodom: vajon hol rontottuk el? Miért olyan nehéz ma egy házasságban igazságosan elosztani a terheket? És mit tehet egy anyós, ha segíteni akar – de nem akarja elveszíteni sem a fiát, sem a menyét?
Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben és másképp nevelném Zolit. Máskor azt érzem: minden családban vannak ilyen harcok. De vajon tényleg lehet ezen változtatni? Vagy örök körforgás ez?
Mit gondoltok ti? Egy anyósnak meddig kell belefolynia a fiatalok életébe? Hol van az a határ, ahol segíteni lehet – és ahol már csak ártunk?