„Anyós vagyok, nem ellenség” – Egy anya harca a családjáért

– Erzsi néni, most már mennie kell – mondta Paál, a vejem, miközben az ajtófélfát markolta. A hangja hideg volt, mint a novemberi eső, és a tekintete sem engedett vitát. A lányom, Zsófi, csak lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát helyettem is. A konyhaasztalon ott gőzölgött a húsleves, amit egész délelőtt főztem az unokámnak, Lilinek. Mégsem maradhattam.

A kabátomat remegő kézzel húztam magamra, miközben Lili odaszaladt hozzám.
– Mama, ne menj el! – kapaszkodott belém.
– Majd jövök máskor, kicsim – suttogtam, és próbáltam mosolyogni, de a torkomban gombóc nőtt.

Az ajtó becsukódott mögöttem. Az utcán hideg szél fújt, de bennem még fagyosabb volt minden. Hazaindultam a panelba, ahol már csak a csend várt rám. Útközben azon gondolkodtam: mit rontottam el? Miért lettem én az ellenség?

Amikor Zsófi tizenkilenc évesen teherbe esett, mindenki elfordult tőle. Csak én maradtam mellette. Egyedül vittem végig vele a terhességet, segítettem neki lakást találni, és amikor Lili megszületett, hetekig ott aludtam náluk, hogy Zsófi pihenhessen. Akkor még nem volt ott Paál. Ő csak később jelent meg – egy csendes, zárkózott fiú volt, aki sosem nézett a szemembe.

Az első hónapokban próbáltam barátkozni vele. Vittem neki is süteményt, kérdeztem, hogy van a munkahelyén. De mindig csak egy-két szót válaszolt, aztán eltűnt a szobában. Zsófi azt mondta: „Csak idő kell neki.” Én hittem neki.

Aztán egy nap Zsófi halkan hívott fel:
– Anya, ne gyere át délután. Paál itthon lesz, és… nem szereti, ha vendég van.
– De hát én nem vendég vagyok! – fakadtam ki.
– Tudom… de most inkább ne.

Onnantól kezdve minden alkalommal menekülnöm kellett. Ha Paál váratlanul hazajött, Zsófi sietve intett: „Anya, most menj el!” Volt, hogy az erkélyen bújtam meg pár percre, amíg elcsendesedtek a dolgok. Máskor a lépcsőházban vártam ki az időt.

A szomszédok már összesúgtak mögöttem: „Na, megint Erzsi néni menekül.” Egyre kevesebbet jártam át. Csak Lili miatt tartottam ki – ő mindig örült nekem. De Paál tekintete egyre keményebb lett. Egyszer hallottam is, ahogy Zsófinak mondja:
– Az anyád csak bajt hoz ránk. Nem akarom itt látni.

Nem értettem. Mit tettem? Soha nem szóltam bele az életükbe. Nem kritizáltam Paált semmiért. Csak segíteni akartam.

Egy este Zsófi sírva hívott fel:
– Anya… Paál nagyon ideges volt ma. Azt mondta, ha még egyszer átjössz, elköltözik.
– De hát miért? – kérdeztem kétségbeesve.
– Nem tudom… azt mondja, túl sokat vagy itt…

Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam az ágyban, és minden emlékem előjött: amikor Zsófit egyedül neveltem fel; amikor Lili megszületett; amikor együtt nevettünk a játszótéren. Most meg úgy érzem magam, mint egy betolakodó.

Másnap reggel elhatároztam: beszélek Paállal. Felhívtam Zsófit:
– Szeretnék beszélni vele. Nem akarok haragot.
Zsófi sokáig hallgatott.
– Megpróbálom rávenni…

Délután átmentem hozzájuk. Paál az ablaknál állt, karba tett kézzel.
– Mit akar? – kérdezte ridegen.
– Csak szeretném tudni… miért baj, ha itt vagyok? Csak segíteni akarok Zsófinak és Lilinek.
– Nincs szükségünk segítségre – vágta rá azonnal.
– De Lili örül nekem…
– Lili gyerek! Nem tudja még, mi jó neki!

Zsófi közben sírva fakadt.
– Elég legyen! – kiáltotta Paál. – Vagy ő megy el örökre, vagy én!

Ott álltam a nappali közepén, és úgy éreztem magam, mint egy bűnös. Zsófi rám nézett könnyes szemmel:
– Anya… kérlek… most menj el.

Hazafelé menet összetörtem belül. Vajon tényleg én vagyok a probléma? Vagy Paálnak van valami titka? Miért fél ennyire attól, hogy ott vagyok? Talán attól tart, hogy észreveszek valamit? Hogy meglátom: Zsófi szeme alatt sötét karikák vannak? Hogy Lili néha félve bújik hozzám?

Azóta csak ritkán látom őket – akkor is titokban találkozunk a játszótéren vagy nálam otthon. Zsófi mindig fáradt és ideges. Lili csendesebb lett.

Egyik este Lili rajzot adott nekem: hárman voltunk rajta kézen fogva – ő, Zsófi és én. Paál sehol.

Most itt ülök az ablakban és nézem az üres utcát. Vajon tényleg én vagyok a veszély? Vagy csak valaki másnak kényelmetlen az igazság?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet kitartani egy családért úgy, hogy közben mindig menekülnöd kell?