Anyósom árnyékában: Egy anya küzdelme a családért

– Anya, mikor jön Ilona mama? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ült, és a ceruzáját rágcsálta. A fiam, Marci is ott toporgott mellette, arcán reménnyel és izgatottsággal.

A kezem remegett, ahogy a telefont szorongattam. Már harmadszor hívtam fel aznap Ilonát, a férjem anyját. Gábor késő estig dolgozott, én pedig két műszak között próbáltam valahogy összetartani a családot. A gyerekek egész héten azt várták, hogy Ilona mama vigyáz majd rájuk szombaton, amíg én végre elmehetek fodrászhoz és bevásárolni – egy kis énidő, amire hónapok óta vágytam.

A vonal túlsó végén Ilona hangja hűvös volt: – Drága Emese, sajnos most nem érek rá. Tudod, hogy minden hétvégén elmegyek a barátnőimmel a fürdőbe. Ez az én időm.

Elakadt bennem a szó. – De Ilona, a gyerekek nagyon várják magát… És nekem is szükségem lenne egy kis segítségre. – Próbáltam kedves maradni, de éreztem, ahogy a hangom megremeg.

– Sajnálom, de most tényleg nem tudom vállalni. Majd máskor! – mondta határozottan, és letette.

A gyerekek arcán csalódottság tükröződött. Marci lehajtotta a fejét, Zsófi pedig halkan megszólalt: – Biztos nem szeret minket Ilona mama?

A szívem összeszorult. Hogy mondjam el nekik, hogy nem róluk van szó? Hogy magányos vagyok ebben az egészben? Hogy Gábor mindig az anyja kedvében akar járni, miközben én egyedül maradok minden gondommal?

Este Gábor fáradtan ért haza. Letette a táskáját, és már nyúlt is a telefonjáért.

– Beszéltél anyámmal? – kérdezte.

– Igen. Nem tud jönni. Fürdőbe megy a barátnőivel.

Gábor vállat vont. – Hát, neki is jár egy kis kikapcsolódás.

– És nekem? – csúszott ki belőlem keserűen.

Gábor rám nézett, mintha most először hallaná ezt tőlem. – Majd megoldjuk valahogy…

De nem oldottuk meg. Másnap reggel korán keltem, hogy mégis elintézzem a bevásárlást. A gyerekeket magammal vittem, akik végig nyafogtak és fáradtak voltak. A boltban Marci hisztizett egy csokiért, Zsófi pedig majdnem elsírta magát, amikor meglátta egy osztálytársát az anyukájával – akik éppen Ilona mamával beszélgettek.

Hazafelé menet Zsófi halkan megszólalt: – Anya, miért nem szeret minket Ilona mama úgy, mint másokat?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam: – Szeret titeket… csak néha máshol jár az esze.

Aznap este Gábor anyjával vacsorázott egy étteremben. Én otthon ültem a gyerekekkel, akik már aludtak. Egyedül voltam a gondolataimmal és azzal az érzéssel, hogy valahol elveszítettem önmagam ebben a családban.

Másnap reggel Gábor vidáman mesélte: – Anyám szerint túl sokat panaszkodsz. Szerinte jobban kellene alkalmazkodnod.

Ekkor eltört bennem valami.

– Gábor! Én mindent megteszek ezért a családért! Dolgozom, nevelem a gyerekeket, próbálok jó feleség lenni… De úgy érzem, mintha mindig csak az anyád lenne fontos!

Gábor döbbenten nézett rám. – Ez nem igaz! Csak segítek neki…

– És nekem ki segít? – kérdeztem könnyes szemmel.

Aznap este hosszú levelet írtam Ilonának. Leírtam benne mindent: mennyire fáj nekem és a gyerekeknek az elutasítása; mennyire szükségünk lenne rá; mennyire szeretném érezni, hogy mi is fontosak vagyunk neki.

Nem válaszolt.

Hetek teltek el így. Gábor egyre többet járt át az anyjához szerelni ezt-azt. Én pedig egyre magányosabb lettem. Egyik este Zsófi odabújt hozzám:

– Anya, ugye te sosem hagysz minket cserben?

– Soha – suttogtam könnyek között.

Végül egy vasárnap Ilona váratlanul megjelent nálunk. A gyerekek örömmel rohantak hozzá. Én távolról figyeltem őket.

Ilona odajött hozzám:

– Emese… Elolvastam a leveledet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáj nektek… Talán tényleg jobban oda kellene figyelnem rátok is.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Azóta próbál változtatni – de bennem ott maradt a félelem: vajon egyszer tényleg mi leszünk az elsők? Vagy örökké csak másodikak maradunk Gábor és Ilona életében?

Néha azon gondolkodom: hány magyar család él így? Hány anya érzi magát láthatatlannak az anyós árnyékában? Vajon lehet ebből kitörni?